Az egyszerű vonások rejtik a legnagyobb bonyodalmakat. A díszlet, a jelmezek, a kellékek, minden a minimalizmust tükrözi, mégis a játék, a szöveg, a színészek valós emberi drámákat jelenítenek meg, helyenként különc humorba burkolva.
Az ember általában fennkölt érzésekkel indul meg a Nemzeti Színházba előadást nézni. Bennem legalábbis van ilyen. Aztán valahogy mindig úgy távozom, hogy a pátosziság átalakul egy rendkívül erős tanulsággá. Minden előadás tanít. Van, amelyik megmutatja a helyes utat, van, amelyik egyszerűen az ember képébe vágja, hogy mit csinál rosszul, és akad, amelyik bennünk hagyja a motoszkáló érzést, hogy valami nem stimmel. Az Amphitryonról nehéz meghatározni, hogy melyik. Egy erősebb hatalom játékáról és esendőségéről szól. Arról, hogy az istenek is valahol csak emberek, pusztán istenien játsszák ezt a kemény meccset, amit mi életnek hívunk.
Rengeteg beszámolót és kritikát olvastam az előadásról, általában pozitív kicsengésűek voltak. Mind nagyon dicsérték Znamenák Istvánt, aki valóban kiemelkedő teljesítményt nyújtott a szerencsétlen szolga, Sosias szerepében. Mondhatni, ő tipikusan a körülmények áldozata, aki látványosan tud szenvedni mindentől. Hasonmását, személyisége és élete elrablóját érdekes módon Udvaros Dorottya játszotta. Bár az ember néhány pillanatra elbizonytalanodik, hogy mi is történik kettejük találkozásakor, de a nagyszerű játék mindent tisztába tesz. Illetve tenne, ha nem jönne az újabb és újabb bonyodalom. Ugyanis megjelenik a színen az Alföldi-Tenki-Nagy hármas. Egy olyan szerelmi háromszög, amely kétségtelenül csak a görög drámákat jellemezheti. Két férfi, akik oly mások, mégis ugyanolyan testben laknak látszólag. Egy háborúból megtért hős és egy játékra és talán szerelemre éhes, büszke isten. És ott áll kettejük között A Nő. Tenki Réka tökéletes megtestesítője a törékeny, naiv hősnőnek, akit a szerelem éltet. A helyzet kínossága azonban ott indul meg, mikor kiderül, nem képes megkülönböztetni az álruhát viselő Jupitert tulajdon férjétől. Érdekes módon Nagy Zsoltot több helyen korholták a kritikusok. Kevésnek, vagy éppen, hogy soknak tartották. Furcsa mód nekem ez nem jött le. Amphitryon szerepére abszolút helytállónak találtam. Erős, határozott férfit alakított, akinek kihúzták a lába alól a talajt. Mind a fizikai, mind az érzelmi küzdelem a helyén volt, és éreztem a belőle áradó kétségbeesést. Éreztem és átéreztem, de mit tehetett volna egy egyszerű emberi pár, ha közéjük áll egy isten?
Alföldi Róbert játéka mindig is különleges hatással volt rám. Szigorúan nézve nem mondanám rá azt, hogy a szótári értelemben vett legjobb színész. Ő nem használ tökéletesen megformált szavakat, hanglejtéseket, nem előad egy szerepet. Egyszerűen azzá válik. Valami elképesztő kisugárzása van, hisz nem kell megszólalnia, mégis mindenki észreveszi, ha belép a színpadra és kétségtelenül senki sem mer beleköhögni abba az űrbe, amit mondatai után hagy a levegőben. Nem csoda hát, ha isteni Jupiter volt. Pökhendi, büszke, öntelt, mégis néhány pillanatban, mintha csak egy elesett ember lett volna, aki elképesztő módon vágyik arra, hogy valaki magáért szeresse.
Feleslegesnek tartom leírni, szóról szóra, hogy miről szól a darab. Egyrészt rá lehet keresni, másrészt viszont inkább igyekezzünk megnézni. Ami persze a jelenlegi lehetetlen jegyvásárlási rendszerben kissé nehézkes, de tapasztalatból mondom, megéri sorban állni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése