"Nekem a színház az otthon." - Interjú Fekete Ernővel

Fekete Ernő neve sokak számára a szinkron világából lehet ismerős, hiszen pályája során olyan kiváló színészeknek kölcsönözte a hangját, mint Robert Downey Jr., Christian Bale, Javier Bardem, Gerard Butler vagy Joaquin Phoenix. A Katona József Színház közönsége azonban egy másik oldaláról ismerheti a Jászai Mari-díjas művészt: Fekete Ernő tizennyolc éve a színház társulatának elismert tagja. Szerepeit felsorolni is hosszú lenne. Játszott többek között Csehov, Shakespeare, Victor Hugo, Ibsen, Dosztojevszkij, Spiró György és Weöres Sándor darabban, vendégszerepelt a Vígszínházban, a Radnótiban, a Bárkában és a Nemzeti Színházban. Láthattuk a Sorstalanságban, a 2006-os Lorában, hallhattuk hangoskönyveken, rádiójátékokban. Rendkívül gazdag szakmai pályájáról, első szinkronos botladozásairól, megvalósult álmairól, művészi működéséről beszélgettünk Fekete Ernővel. * Mélyinterjú *

1995-ben diplomáztál a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ami akkor még főiskola volt. Milyen út vezetett el odáig, hogy diplomás színész legyél? 

Hol is kezdjem… Egy gyerek voltam, akinél valahogyan kialakult, hogy színész szeretne lenni. Nem volt előre eldöntött dolog, inkább csak egy érzet, hogy tetszene nekem. Klasszikus módon ez iskolai versmondásokban nyilvánult meg, majd a további ilyen jellegű feladatok a szülővárosomban, Szombathelyen működő versmondó stúdióba sodortak. Esküvőkön mondtunk verseket, különböző versenyeken is indultunk, ahol egy-kettőn eredményeket is értem el. A következő állomás a szintén szombathelyi Ferrum Színpad volt, itt már mondhatjuk, hogy színházi tevékenységet végeztem. A gimnázium színjátszó csoportjába is bekerültem, felső tagozatban tulajdonképpen már én vezettem. Ezzel a csoporttal csináltunk előadásokat, és az érettségi idején vált bennem biztossá, hogy szeretnék felvételizni az akkor még Színművészeti Főiskolára. Bár elsőre nem vettek fel, ez nem vette el a kedvemet a színészettől. Sőt, furcsa módon meg is erősített abban, hogy biztosan ezzel akarok foglalkozni, de legalábbis egy évet még adok magamnak. Ezután elmentem a veszprémi színházba segédszínésznek, vagyis úgynevezett stúdiósnak, ahol különböző óráink voltak, foglalkoztak velünk és apróbb feladatokat is kaptunk a színdarabokban. Itt töltöttem egy évet, aztán újra felvételiztem, ezúttal sikeresen. A főiskolán négy évet tanultam, majd meglett a diplomám. 

Rákérdeznék még egy-két állomásra. Ha jól tudom, a középiskolában egy úgynevezett „szünet színházat” működtettél. 

A diák színjátszó csoport készített egész estét betöltő előadásokat, és a gimnázium életét színesebbé tevő, tanítás alatti tíz perces kis performanszokat is. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a nagyszünetben, amikor a tízórait majszolják a diákok, akkor mi előadtunk a gimnázium különböző pontjain. Nem volt olyan sok, körülbelül négy-öt alkalom. 

És miket adtatok elő? Verseket, jeleneteket? 

Ezek az előadások egy fiatalember mániái voltak. Ha beleszerettem egy versbe, akkor annak az ihletéséből rövid színházi etűdöt csináltunk. De nem kellett feltétlenül versnek lennie, akár népdal, vagy sok más is ihlethette ezeket a kis tízperceseket. Igazából ez csak egy dili volt (mosolyog). 

Kisgyermekként értek olyan hatások, amik a színészi pálya felé terelhettek? Könyvek, színdarabok? Emlékszel ilyenre? 

Nehéz konkrétumot találni. Arra biztosan emlékszem, hogy először Szombathelyen a Sportházban voltam színházi előadáson, ahol a Savaria táncverseny is szokott lenni. Talán nem is próza volt, inkább valami zenés. Opera lehetett, szerintem a Bánk bán. Magára a közeggel való találkozásra viszont erősen emlékszem, ahogy ott ülök a nézőtéren, és látok egy előadást, ami nagy hatással van rám. Ez még egészen kiskoromban volt. Később pedig éreztem, már az amatőr színjátszó csoportban, hogy nekem itt a helyem, ezt szeretem csinálni. Maga a folyamat, ahol valamit gyakorlunk, majd megmutatjuk az embereknek, megnézik és tetszik nekik. Ez megfogott. 

Ahogyan azt már te is említetted, a Színművészetire másodjára vettek fel. Szerinted mi lehetett az első alkalommal a probléma? 

Szerintem még túl éretlen voltam, nagyon izgultam. Azt nem tudom, hogy másodjára jobb voltam-e, de az a könnyebbség már megvolt, hogy aki az osztályt indította, Kapás Dezső, látott engem korábban Veszprémben. Ő volt ott a főrendező abban az évben, amikor odakerültem. A következő évben Horvai Istvánnal osztályt indítottak, és többünket felvettek az akkori veszprémi csapatból. Sosem kérdeztem, hogy ez volt-e mögötte, de úgy gondolom, mindenképpen szerepet játszott a felvételemben, hogy nem csak egy félelmetes vizsgahelyzetben láttak, hanem hétköznapi színházi helyzetekben is. 

Egy előadás nem hasonlít egy vizsgahelyzethez abban az értelemben, hogy mindkettőben meg kell felelni valakinek? Előbbiben a felvételi bizottságnak, utóbbiban a nézőknek. A színpadon, munka közben nem érzel megfelelési kényszert? 

Természetesen más a két helyzet. Az én koromban, 18 évesen egy egészen félelmetes, szélsőséges helyzet volt a felvételi, mert hajlamos voltam azt gondolni, hogy az életem múlik ezen a tíz percen. Én mindig is ilyen típusú voltam, ezeket az „életem múlik rajta” helyzeteket nem tudom lazán és elegánsan kezelni, többnyire összeroppanok a súly alatt. A színházi előadás azért könnyebb helyzet, de maga az izgalom, a lámpaláz, ha nem is akkora mértékben, mint a felvételin, de végig jelen van a színészi pályán. Csak ez már másfajta izgalom. 

Ez inkább spannol? 

Alkat kérdése. Van, akit igen, másokat éppen megköt, de nálam tulajdonképpen a mai napig megvan az izgalom. Idősebb kollégák mondják, hogy csak egyre rosszabb lesz, tehát nincs semmi remény (mosolyog).

A veszprémi egy évedet milyen feladatok jellemezték? 

Ott is volt felvételi, majd különböző órákon vettünk részt. Volt beszéd, ének, mesterség óra, utóbbiban jeleneteket raktunk össze a tanárok segítségével. Emellett apróbb feladatokat is kaptunk a készülő előadásokban. Amikor odakerültem, az előző évadról még műsoron maradó A kőszívű ember fiaiba kellett beállni huszárnak. Az volt a feladatunk, hogy átrohanjunk a színen, kardozzunk az osztrákokkal, majd a Baradlay temetésen mi voltunk a gyászoló tömeg. Emlékszem, az első hívásomkor tapasztaltam meg, hogyan működik a színház. Fontos szerepe van ugyanis az ügyelőnek, aki próbára és előadásra hívja a színészeket. Az én első hívásom a következő volt: „A gyászoló tömeget a színpadra kérem.” Nekem ez nagy élmény volt 18 évesen. Akkor még név szerint nem soroltak fel minket, csupán álom volt, hogy egyszer majd az én nevemet is külön bemondják. 

Melyik volt az első szöveges szereped? 

A veszprémi színházban az ott töltött évadom végén mutatták be a Szent Johannát, abban kaptam egy icipici szerepet. Poulengey-ként már egy jelenetem is volt a darab elején. Így hívott az ügyelő a színpadra: „Fekete Tibort a színpadra kérem, az előadást elkezdjük.” De már ezelőtt is volt olyan szöveges szerepünk, ahol nevünk ugyan nem volt, de megszólaltunk. Például az Egy hölgy a Maximból vagy más néven Osztrigás Mici című operett, amiben Esztergályos Cecília játszotta vendégként a főszerepet, és nekünk, stúdiósoknak voltak mondataink. Az enyém ez volt: „A tűzi-, vízi játékot befejeztük.” 

A színészettel, azon kívül, hogy ez a munkád, mi a célod? Miért jó kiállni a színpadra? 

Ez már egy nehezebb kérdés. Igazából sosem gondolkodtam rajta, mert annyira az életemmé és a munkámmá vált. Egyrészt nagyszerű dolog élményt nyújtani, hatni az emberekre. Másrészt önző módon hatalmat is ad. Bizonyos pillanatokban azt érzem, hogy teljes a világ, mert háromszáz ember csöndben van, és azt várja, hogy a következő mondatommal mit fogok mondani. Nem történik meg minden alkalommal, sőt, inkább ritkán, de igazán jó érzés. 

Egy veled készült interjúban olvastam, hogy amikor a Vígszínházban próbáltad Jago szerepét, akkor javasoltál egy plusz mozzanatot, miszerint ne legyen saját cigarettája, mindig másoktól kérjen kölcsön és csak akkor gyújtson rá, ha győzelmet ér el. Jellemző rád, hogy a szerepeidet saját ötletekkel egészíted ki? 

Persze, természetesen. Az emberek sokszor úgy gondolják, hogy a színész csak megtanulja a szerepet, megcsinálja azt, amit a rendező mond, holott ez egy sokkal kollektívebb műfaj. Az én szerepemről a rendezőnek van egy elképzelése, de nem is elsősorban a szerepről, magáról az előadásról, amit létre akar hozni. Ezen belül a szerepem milyensége az nagyon is az én dolgom. Szerintem ez minden színésznek nem is csak a lehetősége, hanem a kötelezettsége. Folyamatosan azon gondolkozol, hogyan tudsz ötleteket hozni, magadból, az emlékeidből meríteni, és ha a rendező koncepciójával ez egyezik, akkor belekerül a szerepbe. A cigarettás dologra konkrétan nem emlékszem, de a próbafolyamat erről is szól a szöveg tanulása mellett. Kitalálunk mindenfélét azért, hogy ez az alak, aki létrejön az előadásban, szolgálni tudja a darab mondanivalójának egészét.

Itt a Katonában melyik volt az első szereped? Emlékszel még rá? 

Igen, 1995-ben Jeles András rendezte A nevető ember (Victor Hugo műve – a szerk.) adaptációját, abban volt az enyém a Wapentake nevű szerep. Még főiskolásként az Új Színházban voltam gyakornok, majd annak az évadnak a végén ide jöttem a Katonába a következő évadra, szintén gyakornoknak. Wapentake egy fegyverhordó volt, mondat nélkül. Oldalt bejöttem, nagyon lassan, bottal végigmentem, és néha megérintettem valakinek a nyakát. Egy nagyon érdekes előadás volt, nem ment sokat. A második pedig Trofimov volt a Cseresznyéskertben a következő évad elején. 

Egyszer nyilatkoztad, hogy téged a „vívódó, igazat mondó és tönkremenő” karakterek találnak meg. Szerinted miért pont ilyen szerepeket kapsz? 

Általában ilyen „okosakat” kapok, akik nehezen találják a helyüket a világban. De ez színészi alkat kérdése, vannak olyan kollégák, akiknek az ilyen típusú mondatok nem illenek a szájába. Ez nem jó színész vagy rossz színész kérdése, hanem az alkaté. Némelyeknek jól állnak ezek a szemüveges szerepek, némelyeknek nem. Azért persze játszottam más típusú embereket is. 

Láttam egy interjút, ahol Törőcsik Mari azt nyilatkozta rólad, hogy kívülről és belülről is hős alkat vagy. Mennyire értesz ezzel egyet? 

Nehéz így magamról beszélni, mert nem látom magamat kívülről, belülről se nagyon. Belülről mindenki az önmaga életének a hőse. Neked te vagy a legnagyobb hős belülről. Egy hős, aki legfeljebb elbukik vagy nem sikerül neki véghezvinni a célját, de te vagy a főszereplője a belső világodnak. Kívülről… Talán azért mondhatta, mert viszonylag férfias kinézetem van, és 183 centi vagyok. Általában az ilyen férfiakra osztják a hős szerepeket. De klasszikus értelemben vett hőst, például Rómeót nem játszottam, inkább antihősöket, akik azok lehettek volna, ha nem rontanak el valamit. 

2010-ben színpadra állítottad Weöres Sándor válogatott verseit Mennyekbe vágtató prolibusz címmel. Egy mind a mai napig látható előadásról van szó, melynek, ha jól tudom, a rendezője is te voltál. Ez azt jelenti, hogy a rendezés is érdekel? 

Nem, ez nem jelenti azt. Jó volt ez a kis egyedüllét, ahol rendező nélkül létrehozhattam valamit. Az én kútfőmből, belőlem jött létre, hiszen a szerkesztő is én voltam. Nagyon jó tapasztalat volt arra, hogy rendező nélkül nehéz. A színész sokszor hajlandó elfelejteni munka közben, hogy milyen fontos a rendező. Állandó viták vannak ugyan, mert egy jó munka nem feltétlenül harmonikus. Illetve harmonikus is lehet, de a vita mégis a része. Kérnek tőlem valamit, vagy leszidnak, amin megsértődöm, de utána végiggondolom. Egy folyamatos oda-vissza folyamat zajlik, és ennek a gyümölcse a jó előadás. Szükség van egy olyan emberre, aki figyel, néz és beleszól, mert te nem tudhatsz mindent. 

Ebben az esetben magadban kellett lejátszanod a meccseket? 

Igen. Közben rájöttem, mennyire hiányzik az, hogy valaki nézze, ahogy játszom és érdemben hozzászóljon. De hogy érdekel-e engem a másik része a színháznak, a rendezés? Nem akarom azt mondani, hogy nem fordulhat elő az életben, de én ettől azt hiszem, félek. Ha rendeznék, akkor nagyon jót szeretnék csinálni, legalábbis olyat, amit én annak tartok, és eléggé maximalista vagyok. Nehéz és másfajta munkáról van szó, amit sokáig kell művelni ahhoz, hogy jó előadást tudjak színpadra állítani. Sok összetevőből áll. Jó pedagógusnak kell lenni, fontos része a színészekkel való empatikus viselkedés is. Semmi tapasztalatom nincs benne, ezért félnék ilyesmit csinálni. Azt inkább esélyesnek tartom, hogy valami hasonlót készítsek, mint a Weöres-est. Esetleg nem teljesen egyedül, hanem valaki mással, de mindenképpen kisebb dologban gondolkodom.

A Mennyekbe vágtató prolibusz esetén kaptál építő jellegű véleményeket? 

A legvégén nézte meg a színház akkori igazgatója (Zsámbéki Gábor – a szerk.), aki azt mondta, hogy ez így jó, csináljam csak tovább. Tulajdonképpen engedélyt adott a további munkához, érdemben nem szólt hozzá. Amikor teljesen kész volt, azután jöttek a kollégák, akik apróságokat, kisebb változtatásokat javasoltak, de alapvetően nem változtattam sokat. 

Magukat a verseket mennyire volt nehéz kiválasztani? 

Egy előzetes koncepcióhoz kerestem verseket. Emlékszem, nagyon élveztem a dramaturgi, a szerkesztői munkát, imádtam hosszan gépelni és válogatni a verseket. Tizenegy változat volt, majd a tizenkettedik lett a végső, tehát jó sokáig gondolkodtam, rakosgattam őket. 

Egy bő merítéssel indultál, majd szűkítetted a kört? 

Igen, legelőször eldöntöttem azt, hogy Weöres Sándor, majd azt, hogy mit is keresek. Sokféle megoldása lehet annak, hogy Weörestől mit állítunk színpadra, hiszen sok mindent lehet kezdeni vele. Hatalmas életművel állunk szemben. Többféle ötletem is volt, majd annál kötöttem ki, hogy verseket fogok mondani. Először volt hatvan oldalam, majd ötven, negyven, nem tudom, most mennyi. 

Téged korábban Fekete Tiborként ismertek, ez a születési neved. Miért változtattad meg Fekete Ernőre? 

Már volt a szakmában egy Fekete Tibor nevű színész, aki ma körülbelül 90 éves. A veszprémi stúdiós éveim alatt kaptam egy levelet az ő akkori igazgatójától Kecskemétről, hogy létezik egy szokás, miszerint ha két színésznek egyezik a neve, akkor a fiatalabb azt megváltoztatja. Aztán felvettek a Színművészetire, ahol még nem volt rá szükség, mert ott volt a nevem mellett az „f.h.”, ami főiskolai hallgatót jelent. Amikor ide kerültem a Katonába, az igazgató mondta, hogy találnom kell egy másik nevet, én pedig rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy édesapám nevét veszem fel, aki meghalt egészen kiskoromban. 

Ha jól emlékszem most Tiborként mutatkoztál be. Hogyan kell ezt elképzelni, mindkét névre hallgatsz? 

Szólítanak Ernőnek is, meghallom azt is, de természetesen a családom, a közeli ismerőseim Tibornak hívnak. Itt a színházban, ahol tizennyolc éve dolgozom és Tiborként léptem be az ajtón, itt szintén Tibor vagyok. Ha olyan helyre megyek dolgozni, ahol még nem ismernek, például egy szinkronstúdióba vagy egy filmforgatásra, és ott a rendező Ernőnek szólít, arra ugyanúgy hallgatok. 

Amennyiben lehetőséged lenne találkozni a tizenéves éneddel, mit mondanál neki? 

Ezen gondolkodnom kell... Talán azt, hogy egy bizonyos szempontból valóra váltak az álmai, ezt mindenképpen közölném. Nem tudom, hogy egyetértene-e vele (mosolyog). 

Egy 1995-ös interjúdban azt mondtad, hogy most szerződtél a Katonához, tele vagy munkakedvvel, reménnyel. Ma is így gondolod? 

A munkakedvem – nem emlékszem, akkor mennyi volt, de biztos nem hazudtam – úgy érzem, rendben van. Nagyon sokat tanultam tizennyolc év alatt. Felkészültebb színész vagyok, mint az a tébláboló nyikhaj (mosolyog). Rengeteg munkám van, alig győzöm, de úgy érzem, hogy az aktuális feladataimnak mindig nagy kedvvel és komoly ambícióval tudok nekiállni.

Jelentős számú szinkronszerepet is a hátad mögött tudhatsz. Hogyan kerültél bele ebbe a világba? 

Talán még főiskolás koromban történt, hogy először hívtak szinkronstúdióba, gondolom azért, mert tetszett nekik a hangom. Nem igazán akartam menni, mert volt egy rossz élményem. Emlékszem, kivillamosoztam a régi Pannóniába, és ott álltam a képernyő előtt sokadmagammal, – tömegszinkronra hívtak – mondták, hogy az a fekete bőrű vagyok én. Nem tudtam, hogy melyik az, azt sem tudtam, hogy a sok mondatból melyiket kell mondanom és mikor. Mögöttem állt Hevér Gábor, aki a főiskolán alattam járt, és ő már valamilyen szinten értett a szinkronhoz. Hátulról időről időre meglökte a vállam, hogy most kell, most szólalj meg. Annyira irritáló volt az egész szituáció, hogy ezután eldöntöttem, én olyan színész leszek, aki nem fog szinkronizálni. Ezzel nincs is baj, sok olyan nagyszerű színész van, akik ezt nem csinálják. Később mégis sor került rá, mert Aprics László (szinkronrendező – a szerk.) nagyon akarta, hogy menjek. Ez szintén egy borzasztó élmény volt, mert akkor még egyáltalán nem tudtam szinkronizálni. Ezt egyszerűen meg kell tanulni, sokat kell csinálni ahhoz, hogy az ember ügyes legyen benne. Egyébként nem megtanulhatatlan dolog. Amikor odaértem, ott állt tíz idősebb férfi színész, azt hiszem, a Fújhatjuk! című film volt, Ewan McGregort kellett szinkronizálni. Thatcher idejében játszódott a történet, angol munkásemberekről. Ott volt például Rajhona Ádám, aki nagyon profi, vagy Kránitz Lajos, Jockey Ewing magyar hangja. Csak álltak és várták, hogy a fiatal végre megoldja a feladatot. Nagyon kellemetlen volt, és akkor szintén azt éreztem, hogy nekem ez nem való. Furcsa módon a Robotzsaru sorozat nyugtatott le kissé. Sok része volt és nagyon könnyen ment a szinkron. Mivel a zsaru maszkot viselt, ezért nem kellett felnéznem, csak nagyon ritkán, tudtam olvasni a szöveget. Végig egy hangon beszéltem: „Szálljon-ki-a-kocsiból!” Amint kissé természetesebb hangot ütöttem meg, rám szólt a rendező, Rehorovszky Béla, hogy nem kell színezni. Ez pedig már egyszerűen ment, mert sorozat lévén sokat kellett menni, le tudtam nyugodni, megismertem a helyzetet, hogy ott van a papír és a kép. Ekkor már fel is mertem nézni, láttam, hogy mit fog mondani. Arra is rájöttem, hogy a szinkronizálás hasznos pénzkiegészítő terület, hiszen a színházi fizetések nem voltak egetverőek akkoriban, a pénz pedig nagyon kellett az akkori fiatal színésznek az éjszakai dorbézoláshoz (mosolyog).

Ma már olyan szuperhősöket is szinkronizálsz, mint Batman vagy Vasember. Előfordult veled, hogy felismerték a hangod valahol?

Igen, és nem is tudtam hogyan reagáljak. Reklám alámondáson voltam, amikor az egyik hangmérnök felismerte a hangom. Kifelé menet megállított, hogy a barátjának Robert Downey Jr. a kedvence a Trópusi viharban, akit én szinkronizáltam. Azt mondta megtenném-e, hogy felmondok neki azon a hangon egy csengőhangot. Csak álltam ott, és nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem szerettem volna megbántani, ezért mondtam, hogy nem emlékszem, milyen hangon beszéltem, mert régen volt. Ez egyébként tényleg igaz is volt. Erre a hangmérnök bekapcsolta a Youtube-ot, hogy majd ott megmutatja, milyen volt a figura hangja. Visszamentem a stúdióba és felmondtam neki, hogy „Péter vagy János, vedd fel a telefonodat!”. Azon a hangon.

Ezek szerint nincs kifejezett sémakészleted, amit mondjuk Robert Downey Jr.-nál előveszel, hanem a filmtől függ, hogyan beszélsz? 

Igen, ez filmfüggő. Nincs ilyen készletem. Az a színész, akinek kölcsönzöm a hangom, ő is máshogy játszik különböző filmekben. Mondjuk Batman esetén rekedten kell beszélni, de van normál hangja is, az pedig az én saját hangom. Casting útján kiválasztottak, és akkor ezt a hangszínt szerették volna ahhoz az archoz vagy színészhez. Persze arra is figyelek, hogy az adott jelenetet vagy szituációt ábrázoljam a hangommal. 

Van olyan színész, akit szinkronizáltál, és szívesen találkoznál vele, vagy csak szimpatikus számodra? 

Általában csak a szinkron során látom őket, ha pedig ritkán elmegyek moziba, akkor inkább feliratosan nézem meg a filmeket. Robert Downey Jr. jó filmszínész, az egészen biztos, és Christian Bale is nagyszerű. Javier Bardemet is szoktam néha szinkronizálni, őt egészen különleges színésznek tartom. 

A színházi szakmához visszatérve, van példaképed hazai berkeken belül? 

Sok embert tisztelek, például ennek a színháznak (Katona József Színház – a szerk.) a főbb alkotóit, akik szinte gyermekkorom óta a mestereim, rendezőim. Őket a mai napig tisztelem, természetesen sokkal árnyaltabb módon a közel húsz év után, mint ahogyan azt 19 éves koromban tettem. De kifejezett példaképem azt hiszem nincs. 

Ennyi színházi szerep és díj után, mire vágysz még? Elismerésre, ismertségre, netán sztárságra? 

Nem vágyom arra, hogy felismerjenek az utcán. Én az az alkatú színész vagyok, – van ilyen, nem én vagyok az egyetlen – akinek ez inkább kellemetlen, mint örömteli dolog. Persze sok olyan színész is van, és ez nem minősítés, akit kimondottan inspirál ez a fajta ismertség, és nagyon élvezik. Nekem is van több ilyen ismerősöm és barátom ebből a szakmából. Természetesen, ha valaki szembejön és rám mosolyog, ami azért lehet, mert látott a színházban, vagy megállít, hogy megköszönje az élményt, azzal semmi baj nincs, az nem zavar. Azt a fajta tolakodó ismertséget nem szeretem, amiben mindenki azt hiszi, hogy az ismerőse vagyok. Álltam közel olyan emberhez, akit így kezeltek, és az engem zavart. 

A közönséggel egyébként milyen a viszonyod? A színpadról figyeled a reakcióikat, vagy utána? 

Utána nem figyelem. Az előadás közben természetes, hogy igen, az része a néző és a színpad közötti kommunikációnak. Például, ha valaki köhög a nézőtéren, akkor a színész felerősíti a hangját, mert hallja, hogy neki most egy kicsit emeltebben kell beszélnie. Arra is figyelni kell, hogy ha valamin nagyon nevetnek, akkor nem mondom a következő mondatot, mert a saját nevetésüktől nem fogják hallani. Tehát egy folyamatos, nagyon koncentrált, kívülre, a nézőre való figyelés, amit az előadás közben csinálsz, miközben persze magadba vagy a szituációba is elmélyedsz. Ez egy nagyon összetett műfaj. 

Azért kérdeztem, mert van olyan nagyobb színpad, ahol a reflektoroktól három soron túl nem lát a színész.

Ha látom őket, akkor sem az arcokat nézem, azt, hogy ő vagy a másik mit gondol, sokkal inkább érzékelem őket. Ez is kell a munkához, hogy érezd, hol tartanak, veled vannak-e, vagy lemaradtak, elaludtak. Sőt, nekem az zavaró is, ha külön látom őket, hiszen előfordulhat, hogy épp az óráját nézi valaki, amit azért kellemetlen a színész számára akkor is, ha a néző szíve joga, a jegyet kifizette. Ezekre a részletekre már nem vagyok kíváncsi, inkább egy tömegben érzékelem őket, nem az egyes embereket külön. 

Hogyan készülsz fel az aznapi előadásra? Van valamilyen rituáléd? 

Sokféle előadást játszom, vannak nehezebbek, vannak könnyebbek. Ha nehezebb előadást játszol, az egész nap a fejedben van. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan ezen jár az agyad, de valahogy érzed ott hátul, hogy mindjárt jön valami, ami nyomaszt. Évek alatt kialakul a rutinod. Sok különböző felkészülés létezik közvetlenül az előadás előtt, ezt színésze válogatja. Én olyankor korábban jövök valamivel, és elmondom a szöveget vagy egyedül, vagy a súgó segítségével. Nehezebb darabnál nem jó beesni fél hétkor úgy, hogy hétkor már előadás van, inkább korábban itt vagy. De nem mondogatod egész nap magadnak, hogy Hamlet vagyok, Hamlet vagyok, ezt nem így kell elképzelni (mosolyog). Az utolsó tíz percben van egyfajta magamra maradás, olyankor szeretek egyedül lenni. Vannak erre alkalmas helyek a színházban, ahol ezt megteheti az ember. Olyankor sem az történik, hogy mantrázunk valamit és úgy készülünk, sokkal inkább kitisztítjuk a nap többi részét, és már csak az aktuális feladat marad. 

Hazaviszed magaddal az előadást vagy inkább gyorsan kilépsz belőle? 

Én személy szerint nem tudok azonnal elmenni a színházból az előadás után. Nem szeretek közvetlen utána találkozni a nézőkkel sem, hallani azt, hogy jó vagy rossz a véleményük. A színházhoz eleve hozzátartozik, hogy ha vége van egy előadásnak, akkor leülünk és beszélgetünk arról, hogy mi történt, vagy valami egészen másról. Nagyon kevés olyan színészt ismerek, aki rögtön utána már fut is el, én nem ilyen típus vagyok.

Találkoztam már olyan interjúalannyal is, aki azt mondta, egyik nap dráma, másik nap komédia, ezt kell csinálni, ez a munka. Ő könnyen kilépett a szerepekből. 

Az én kilépésemet se képzeld nehéznek, csak nem azonnal történik meg. Sőt, inkább helyben maradok egy kicsit, vagy hosszabban, itt a színházban, ahogy éppen jól esik. 

Számodra mit jelent a színház? Mi jut eszedbe, ha meghallod ezt a szót? 

Nem is tudom… Nekem a színház az otthon. Az elmúlt húsz évben ebben az épületben voltam a legtöbbet, talán még a lakásomban is kevesebb időt töltöttem, hiszen azokból több volt, színházból pedig ez az egy. Nekem ez jelenti a hazaérést.