"...Ez az én utam, nincs mese. Beledöglök, hogyha nem lehetek színész..." - Interjú Fehér Tiborral

Fehér Tibor nevét jól ismeri a Nemzeti Színház visszajáró közönsége. Minden idők talán legfiatalabb Bánk bánjával beszélgettünk a kezdetekről, a színész élet szépségeiről és árnyalatairól...

Miért pont a színház?

Már egész kicsi koromtól imádtam szerepelni. A nagypapám kiállított a homokdomb tetejére, hogy szavaljam el a „Talpra magyar”-t (Nemzeti dal), ami a kedvenc verse volt. Édesanyám pedig óvónő, imádtam mindig, ha olvasott, mondókákat, meséket tanított. Később persze jöttek a versmondó versenyek, kisebb-nagyobb sikerekkel. Mikor nagyobb lettem, a Buzogány Béla vezette színjátszó kör miatt a nagykállói Korányi Frigyes Gimnáziumban végeztem, majd onnan már adta magát a Színművészeti Egyetem. Valahogy mindig ott lebegett körülöttem, bennem. Szerintem ez volt mindig is az én utam. Például, vidéki iskolásként gyakran jártunk fel Pestre színházba. Bár maga a műfaj nem az én világom volt, de amikor az Elisabeth-et néztük, éreztem, ahogy forr a lelkem, kiszakad a szívem és megőrülök, hogy tétlenül ott ülök és nézek egy ilyen remek dolgot, holott szívem szerint kiugranék a székből és rohannék föl a színpadra. Csak, hogy ott lehessek. Éppen ezért végigszenvedtem azt az előadást. Emlékszem, hogy nagyon tetszett, de borzasztó volt végignézni. Megfogalmazódott bennem, hogy ez az én utam, nincs mese. Beledöglök, hogyha nem lehetek színész. Akár felmosom a színpadot is, csak ott állhassak rajta. Egyébként a mai napig különleges kapcsolatom van a színpaddal. Olyan, mint egy igazán jó kapcsolat egy barátnővel. Ha te hálás vagy, dolgozol, és megteszel érte mindent, akkor ugyan úgy ő is hálás lesz neked, és segít. Plusz megkérem  Frici bácsit (Hollósi Frigyes - szerk.), a „Papát”, hogy figyeljen oda ma rám.

Nem is olyan régen távozott sajnos az élők sorából. Hogyan éltétek meg az elvesztését?

Az Egyszer élünknél volt Mohácsi Jánosnak (a rendező - szerk.) egy gondolata. Gyönyörű volt. Amikor először ugrott be Szegedi Dezső a „Papa” helyett. Az előadás végén, amikor Zalán (Makranczi Zalán – szerk.) azt mondja, hogy: „Aki meghalt, az halott.”, a halottak kimennek. Köztük korábban Frici bácsi is. Akkor kérte azt Mohácsi, hogy a halottak maradjanak és csak Dezső bácsi sétáljon ki egyedül. Mi pedig végignéztük és valahol ezzel búcsúztattuk el a „Papát”. Persze ez csak akkor, arra az egy előadásra volt így. Felvetődött, hogy a nézők nem értik majd, de János azt mondta, hogy nem érdekli, erre szüksége van a társulatnak is, neki is és adjunk ennyit a „Papának”. Mi pedig zokogtunk, még a tapsrendnél is. Nem tudtuk visszafojtani. Egyébként nem lehet őt elengedni. Itt van a színházban velünk.

Visszakanyarodva a pályakezdéshez… Hova adtad be a jelentkezésed?

Annyira azt éreztem, hogy ez az én utam, hogy nem adtam be máshová csak Kaposvárra, meg a Budapesti Színműre. Az utóbbin sikerült az első rosta és ebben annyira bíztam, hogy a Kaposvári meghallgatásra el sem mentem. Ezzel persze mindent egy lapra tettem, nem tudom, hogy ha nem sikerült volna, akkor mihez kezdek. De valahogy belül mindig is bíztam benne.  A felvételihez kötöm egyébként az első színházi élményemet is színészként… pontosabban úgy színészként, hogy még nem voltam valójában az. Emlékszem Ladányi Andrea (táncos, koreográfus – szerk.) tartott nekünk bemelegítéseket az egyetemen. Világ életemben sportoltam, és amikor felvettek, akkor is jártam futni, mert tudtam, hogy kemény lesz. Az első bemelegítés órán próbáltam is úgy csinálni, ahogy Ladányi kérte… háromszor kellett leülnöm, mert már sötétült el előttem a kép, sistergett a fülem, és tudtam, hogy mindjárt elájulok. A bemelegítés végén még páros lábbal ugráltunk kb. 10 percen át, majd megálltunk, és nem lehetett lihegni, csak az orrodon vehetted a levegőt, tekintet messze mered, és semmi nem látszódhatott az arcodon. Itt értettem meg, hogy ez milyen szakma. Belül iszonyatosan keményet melózol, de kifelé ez nem látszhat… ez a színház.

Gyorsan összeszoktatok az osztállyal? Jól működött a dolog?

Nagyon. De ez Gálffinak (Gálffi László – szerk.) volt köszönhető, mi voltunk az első osztálya. Nem azt csinálta, ami általában szokás a Színművészeti Egyetemen, hogy porba tiporjuk az embereket, aztán újra felépítjük. Ő valahogy a szeretettel machinált és manipulált.

Igazi apa figura volt.

Igen. Apánk helyett apánk és imádtuk őt, sok mindent tanultunk tőle mind szakmailag, mind emberileg. Egy nagyon jó pedagógus. Csoda volt az a négy év, nagyon szerettük és a mai napig is tartjuk vele a kapcsolatot. Remek osztály voltunk.

És hogy jött a felkérés a Nemzetitől?

Mikor harmadéves voltam az egyetemen Robi (Alföldi Róbert – szerk.) látta a Shakespeare beszéd vizsgánkat, majd később dolgozott is velünk az Oresztész, valamint az Azaz kapcsán, és végül hármunkat hívott el, Dávidot (Szatory Dávid – szerk.), Dénest (Farkas Dénes – szerk.), meg engem. Jó pillanat volt nagyon.

Hogy hangzott el ez a telefonbeszélgetés?

Épp Zsámbéki Gáborral próbáltuk A goborlót. Így mondta: „Szeretném, ha hozzám jönne gyakorlatra... és benne lesz a Bánk bánban… mondok még valamit, maga lesz Bánk bán.!” – na akkor, ott volt fél perc szünet. Én köpni-nyelni nem tudtam. Robi meg kérdezte, hogy: „Mi van, nem is örül?” - mondom de, hát dehogynem, csak kicsit váratlanul ért a dolog és úristen, nagyon szépen köszönöm! Utána emlékszem a pillanatra, ahogy leraktam a telefont és azt éreztem, hogy, de jó, na végre, most csinálhatok valami nagyon fontosat, valami nagyon jót, erre vágytam!

És ha már Bánk bán… mit szóltál a különleges színpadtechnikához, legfőképp a sok vízhez?

Nyilván ettem-ittam Robi szavait… most is persze. Csodálatosnak tartottam, minden ötletével egyetértettem, és persze el voltam ájulva, hogy ott próbálhatok, ráadásul egy nagyon nehéz szerepet. Elkezdtem átnyálazni a Bánk bánt, töviről hegyire, 5 oldalakat olvastam vissza vagy tizenötször, hogy felkészült legyek. Nagyon jó próbafolyamat volt. A srácok is jól fogadtak. Sokat segített azért, hogy egy olyan közegben tudsz dolgozni, ahol nem azt érzed minden nap, hogy a hátadba mered a tekintetük és kést kívánnak bele, hanem tényleg elfogadnak, együtt dolgoznak és segítenek. Nagyon jól működtünk, imádtam. A Bánk bán közönségtalálkozón volt egy srác, aki nagyon jókat kérdezett és elemezgetett. Majd a végén bevallotta, hogy egyébként ő nem is olvasta a darabot. Persze a tanárnők tekintete megkeményedett, sőt szégyenkezetek, de valahol ebben azért az a gyönyörű, hogy Robinak pont az volt a célja, hogy ezt az egyébként nehezen emészthető történelmi drámát, a nagy nemzeti drámánkat tegyük befogadhatóvá, érthetővé. És a célt ezzel elértük. Igazából ezek a szépek, ezekért érdemes csinálni.

Amikor készülsz egy szerepre, ésszel, vagy szívvel teszed azt? Előadsz, vagy megélsz egy karaktert?

Nehéz kérdés. Volt egy előadás, A jó estét nyár, jó estét szerelem. Annál például nem ésszel csináltam, hanem kerestem állapotokat. Persze később rájöttem, hogy ez nem jó így. Például az éjszakába kimentem és elkezdtem Victort játszani. Odamentem az emberekhez és tört magyarral szóltam hozzájuk. Érdekes volt, ahogy beszélgettem egy ötvenes férfival vagy másfél órán keresztül. Mindent elhitt nekem. Sokszor kijavított, elmondta, hogy mit, hogyan ejtünk helyesen, aztán idéztem neki a darabból is. Próbáltam ezeket az élményeket is belevinni a játékba, ami igazából butaság, hiszen ha gyilkost játszol például, nem ölhetsz meg egy embert, hogy tudd, milyen… Szóval rájöttem, hogy ezeket mind agyból kell koncentráltan megfogalmaznom és kidolgoznom, aztán majd az érzet jön magától.

És mi a helyzet a szinkronizálással?

Nagyon szeretem.

Az is az egyetemmel indult, ugye?

Aprics Lászlót (szinkronrendező – szerk.) felhívta Gálffi, hogy szeretné ha tartana nekünk egy szinkron kurzust. Nagyon imádtam, fantasztikus szinkronrendező, és nagyon jó fej. A kurzus után szinte rögtön hívott is minket munkára. A szinkronnál is szeretem, ha van próba előtte. Leolvasod, elpróbálhatod a jelenetet, megnézed, hogy milyen arcot vágott, hogy hol vette a levegőt, köhintett… hiába van beleírva a papírba mindez, nem ugyanaz. Rengeteg helyen nincs erre lehetőség, egyből mondod föl és nyílván azt érzed utána, hogy ezt sokkal jobban meg tudtad volna csinálni. Szerencsére nagyon jó szinkronrendezőkkel dolgozom. Igényesek, odafigyelnek, ha kell, leszidják az embert, de ha olyan, akkor dicsérik és segítik. Szeretem csinálni.

És milyen érzés visszahallgatni a hangod?

Borzasztó! Gyűlölöm! (nevet) Hiszen más kívülről, mint amit te belülről hallasz. Legutóbb elmentem megnézni az Öt legendát, amiben Dér Jankó voltam. Eleinte lenyűgözött az IMAX élmény – ezért is mentem pont erre –, de aztán  folyton azon járt az agyam, hogy ezt, meg azt hogy mondhattam így… Egyébként annak ellenére, hogy nem hallgatom vissza magam, jó érzés tudni, hogy van egy kézzel fogható dolog a munkádról, egyfajta matéria, ami megvan egy gépben, egy felvételen, egy filmen. A színház viszont ”csak” egy pillanat, elmúlik. Ma ilyen volt az előadás, de holnap már más lesz. Ezért lenne jó például forgatni. Az egyetemen voltak filmrendező szakos hallgatók, és az ő vizsgafilmjeikben szerepeltünk, de azóta nem. Pedig nagyon szívesen kipróbálnám.

Van most kedvenc színházi előadásod?

A Sirályt és a Hazafit nekünk!-et imádom. Ezt a kettőt nagyon szeretem játszani. Meg talán az Egyszer élünk (Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe – szerk.), de az nagyon állapotfüggő. Fárasztó előadás. Bár nincs benne sok dolgom, de jelen lenni, figyelni, iszonyú fárasztó. De igazán szép szerepek vannak ezekben a darabokban. Még úgy is, hogy kicsi szerepről beszélünk. Annyira jó figyelni a másikat a színpadon. Ehhez persze kell ez a csodás csapat. Annyira jó itt lenni ebben a színházban, jó a társulat. Mindenkit ismerek, mindenkit szeretek. Jó tőlük tanulni, figyelnek ránk, fiatalokra, segítenek, összeértünk. Azt hiszem, most tart ott ez a társulat, hogy bármilyen előadást meg lehet velünk csinálni. Nagyon rossz, hogy ennek vége lesz. Itt őszintén lehet örülni a másik sikerének. Bármiről lehet beszélni, nincsenek tabuk. Nem kell vigyázni arra, mikor, mit mondasz. Biztonságban van az ember. Támogatjuk egymást és ez jó.

Mi vár rád még a hátralévő évadban?

Lesz még két új bemutatóm a Nemzetiben. Az egyik A velencei kalmár, amit Mohácsi János rendez, a másik pedig a Mephisto, amit Alföldi Róbert. Meg nyilván a többi előadás is megy tovább, egy hónapban olyan 25-28 között játszom. Nem fogok unatkozni. Dolgozom tovább.