Megérteni az István, a királyt - Jubileumi előadás Szegeden

Amikor tavaly novemberben jegyet vásároltam az Alföldi Róbert nevével fémjelzett István, a királyra, már tudtam, hogy 2013. augusztus 17-én egy színdarabot fogok látni a Szegedi Szabadtéri Játékok legendás deszkáin. Hogy ez miért fontos? Pontosan azért, mert az István, a királyt nem szokás színdarabként kezelni. Az István, a király rockopera, ismert dalok sora, történelmi tablókép, vagy épp nemzeti jelkép, de semmiképpen sem színdarab. Volt eddig. Alföldi a darabot nem dalok láncolataként kezelte, sokkal inkább nekiállt, és értelmezte a szöveget, azt, hogy milyen jelenetekből tevődik össze ez a mindenki által ismert, vagy ismerni vélt mű. Úgy gondolom, hogy 2013-ban Magyarországon erre szükség van. Mélyen magunkba kell néznünk és átgondolni, miért tart ott az ország, ahol. Egy mű attól kortárs, hogy gondolkodásra késztet. István, a király kritika.

Sarolt: Udvaros Dorottya, István: Feke Pál

2012 őszén csupán azt lehetett tudni, hogy Alföldi Róbert rendezi a 30. jubileumát ünneplő István, a királyt. Szereposztás még sehol, viszont a szerzők, Szörényi Levente és Bródy János áldását adta a rendező személyére, ami bizakodásra adott okot. A telt házra számítani lehetett, hiszen ez az a darab, aminek csupán az említése is tömegeket vonz, ráadásul a Nemzeti Színház körül kialakult hisztéria csak tovább növelte a  bejelentés hírértékét. A tiltakozó hangok rögtön megszólaltak, hiszen "szentségtörés" egy ennyire fontos darab rendezését Alföldire bízni, akit előszeretettel bírálnak egyetlen rendezését sem látott kritikusai. Annyi bizonyos volt, hogy a jubileumi István nem fog állóvizet hagyni maga körül.

Később lassan, de biztosan megérkezett a szereposztás, majd maga a koncepció ízelítője plakátok formájában. A főbb szerepek szinte egytől egyik ismert és elismert színészekre lettek bízva, Udvaros Dorottya, László Zsolt, Stohl András, Szemenyei János, Feke Pál, Tompos Kátya, Novák Péter vagy Radnay Csilla neve (számomra legalábbis) garanciát jelentett a minőségre. Persze a színész munkája a rendezőtől is függ, de ezek az emberek már sokszor bizonyították, hogy a munkájukra igényes művészek. A pikantériáját az adta a dolognak, hogy a rockopera szereposztásában mindössze két olyan nevet láttunk, akik ezidáig a zenés színházak világában működtek: István megformálóját, Feke Pált, valamit a Laborc szerepét játszó Szemenyei Jánost. Felmerült a kérdés: Miként fog együtt dolgozni a színházi élet különböző szegmenseiből érkező színészgárda? Jelentem, sikerült összhangba kerülniük, amit főképp a darab mögött húzódó, zseniálisan felépített koncepció egyesít.

Miközben figyeltem az előadást, a jelmezeket, a játékot, folyamatosan elemeztem magamban, mit látok. Az előadás időtlen. Napjaink ruháit hordják a szereplők, mai eszközöket használnak, ami történik, az mégis bárhol, bármikor, bármely országban megtörténhet. István nem István, és Koppány nem Koppány, csupán két olyan ember, akik egy ország vezetésére vágynak vagy kényszerülnek. Ezzel most nem "nemzetietlen" akarok lenni, hiszen tudom, miről van szó, ez az István, a király, természetesen. Valahogy mégis időtlen példává minősült át a mondanivaló. Kifejtem bővebben.

Az elnyomott magyar nép

Az előadás újszerűsége, hogy minden egyes szituációban ott van a nép. Láthatjuk a reakcióikat, a félelmüket, a vadságukat. Bézs, homokszín, mustársárga, szürkéskék ruhákban vannak, mai utcai viseletben, ők mégis a magyar nép, akik pogányok, és fejedelmük, Géza is pogány volt még részben, miközben persze a kereszténységet is próbálta bevezetni. Táncukban egyesül a népi mozdulat a modern tánc fiatalos dinamikájával. Elsöprő a jelenlétük. (Koreográfus: Vári Bertalan - a szerk.) Sok táncos és statiszta van egyszerre a színpadon, és előtérbe is vannak helyezve. Korábban mindig gondolkodtam, hogy lehet az, hogy ugyanaz a nép egyszer Koppánynak éljenez, majd boldogan fogadja fejedelmévé Istvánt. Nos, itt nem fogadja boldogan fejedelmévé Istvánt. A történelemhez sokkal hűbben adja vissza a kor hangulatát a darab: a nép igenis meg volt félemlítve, tűzzel-vassal erőszakolták rájuk az új vallást. A kereszténység több formában is megjelenik a színpadon. Egyrészt csuhások hordoznak körbe kereszteket, másrészt a papok tömege éri el azt, hogy az ősmagyar nép olyannak éljenezzen, akinek nem akar. Végre minden értelmet nyer. Számomra még az a jelenet is nagyon abszurd volt a korábbi feldolgozásokban, ahol István seregeinek Koppányon való győzelme után vidám stílusban megszólal a "Vivát, vivát!", majd partizni kezd a palota népe. Jelen esetben az elesett, arcát sárral bevont nép néma, üres tekintetét kell néznünk mindezek mellett. Végre valaki megmutatta, amire mindig is gondoltam. Hogyan is lehetne olyan győzelemnek örülni, aminek ára saját népünk vérének ontása?

Gizella: Radnay Csilla, István: Feke Pál

De hogy ne csupán a magyar népről essen szó, az elnyomó idegen hatalmat tiszti ruhás németek, valamint nagyjából terrorelhárítóknak kinéző fegyveresek képviselik. A két sereg harca tükrözi az erőviszonyokat. Míg a pogány magyarok vasvillával felszerelkezve rohannak a katonáknak, addig ők gépfegyverrel lövik őket szét. A két nép viszonyát tökéletesen bemutatja Gizella és István találkozása. Radnay Csilla gyönyörű hófehér ruhában, arcán az idegenkedés kifejezésével érkezik. István, Feke Pál tétován fogadja, anyjára néz, hogy most mit is kéne tennie. Nem boldog, szerelmi házasság az övék. Két idegen találkozik, majd bemutatkoznak egymásnak. "Isten hozta." - mondja István. "Danke." - válaszolja Gizella. Ez a két sor kifejezi, mi történt valójában. Két idegen előre elrendezett érdekházasságra lép. Itt bizony van is ok arra, hogy Istenhez könyörögjenek, mert valahogy boldogulniuk kell egymással (is). A korábbiakhoz képest Gizella sokkal árnyaltabb karakter ebben a rendezésben. Mindig ő volt az idegen szőke nő, aki nyafog, hogy István nem foglalkozik vele, és nagyjából ennyi. Most abszolút fejlődésen megy át a kapcsolata Istvánnal. Kezdetben csak kényszerből van mellette, sőt, gyengéd szálak fűzik Vecellinhez (Makranczi Zalán). Ez nem meglepő, hiszen a férfi az ő nyelvét beszéli, valószínűleg régről ismeri már. Míg Istvánhoz mi köze van? Névleg a felesége. Mégis mindketten próbálkoznak helyt állni ebben a nehéz szituációban. A darab végére közelebb kerülnek egymáshoz, mindketten változnak, felnőnek. 

István eléggé eltér a korábban megszokottól. Érzelmes, vívódó férfi, de nem szenveleg. Kezdjük azzal, hogy érdekházasságba kényszerül. Apja meghal, akihez fel kellene nőnie, úgy, hogy közben saját rokona fenyegeti. Nem egyszerű a helyzet. Ráadásul nagyon érzékenyen viszonyul a nőkhöz, hiszen óriási hatással van rá valóban királynői méltóságú anyja, Sarolt, Koppány lánya, a két oldal közé szorult Réka, s talán felesége, Gizella is. A tétovaság nem egyenlő azonban a tutyimutyisággal. István szenvedélyes, céltudatos férfi, aki vállalja, hogy vezetőként kell boldogulnia. Ki kell emelnem, hogy az alapvetően zenés színész Feke Pál teljesen más stílusban játszik és énekel. A szavak árnyaltabbak, a hangsúlyok prózaibbak. Kevésbé énekel, sokkal inkább énekelve beszél. Ez leírva talán nem egészen érthető, de aki megnézi az előadást a helyszínen vagy a televízióban augusztus 20-án, az érteni fogja. Udvaros Dorottya is rendkívül jól énekel, emellett tökéletesen fejedelmi Sarolt. Talán ők ketten azok, akik leginkább megtalálták az egyensúlyt színészet és éneklés között. Nagyon örültem még Géza fejedelem hosszabb szerepeltetésének, hiszen az eddigi interpretációkban maximum azért volt jelen, hogy érzékeltesse, itt az ő örökségéről van szó, de tevőlegesen nem vett részt az eseményekben. Blaskó Péter Géza halála után Krónikásként éledt újjá, s hátborzongató volt figyelni, ahogy tulajdonképpen a volt uralkodó meséli, hová jutott az országa.

Asztrik (László Zsolt) és a hittérítők

László Zsolt Asztrikként emlékeztet Az ember tragédiájában alakított Luciferjére. Mindenhol ott van, a legfelsőbb szintről irányít. Mikor végül Istvánt megkoronázzák, szinte szenvtelenül kérdezi, hogy a férfi akarja-e oltalmazni az országot, mintha neki ezek csak üres frázisok lennének, hiszen az a lényeg, hogy újabb terület tartozik a fennhatóságuk alá. Most minden transzcendentális színezettől megfosztva valljuk be, az egyház mindig is hatalomra törekedett, főleg államalapításunk idején. Réka, azaz Tompos Kátya az egész országot jelképezi egy személyben, hiszen ő is válaszúthoz érkezett: a családi köteléket követi, vagy az elvei, a hite után megy. Kátya gyönyörűen énekel, kecses, légies, szinte angyali teremtmény. Nem kizárt, hogy neki ezt a szerepet szánták - mint Rékának oly sokszor -, azonban vártam arra, hogy a szenvedések nyomán előtör majd belőle a kétség, a félelem, a harag, bármi. Ez azonban nem ment végbe, Réka végig egy szinten mozgott. 

A pogány oldal, s dalaik, a Szállj fel szabad madár, a Nem kell olyan Isten vagy a Véres kardot hoztam mindig is nagyobb népszerűségnek örvendtek, mint István megjelenései. Ehhez képest ebben az előadásban nekik jutott a hálátlanabb szerep, őket ismerjük meg kevésbé. Koppány, azaz Stohl András egy motivált, erősen macsó férfi, aki karizmatikus, és ezt ki is használja. Vannak azonban "hergelői", akik szítják a tüzet, sokkal szélsőségesebbek nála. Laborc szerepében Szemenyei János nagyon jó, a dalát erőteljesen énekli, kár, hogy rövid a jelenléte a színpadon. Torda karaktere (Novák Péter) már egy jobban kitalált figura. Tulajdonképpen egy rocksztár sámán, aki képes tömegeket felhevíteni, kábulatba vinni, szórakoztatni. Jól rá is játszanak erre a párhuzamra, amitől még inkább maivá válik az életérzés.

Torda: Novák Péter, Koppány: Stohl András

Rendkívül vicces a nagy öregek, Varga Miklós és Nagy Feró vendégszereplése regősként. A múltból csöppennek elő, talán a 80-as évekből. Egyszerre kerülünk ettől nosztalgikus hangulatban, valamint nevetünk is azon, hogy jé, ezek vagyunk mi, voltunk mi. Ezen kívül jó látni őket, hiszen a darab gyökereihez, első sikereihez tartoznak. A három magyar főúr szerepe szintén sokat dob az előadáson, hiszen miközben a tipikus magyar mentalitást gúnyolják, egyben el is követik azt. Nemzetiszín, "nagyon magyar" ingjeikben, zsinóros kabátjaikban megjelenítenek egy olyan politikai réteget, akik erősen hallatják a hangjukat mostanában. Rendkívül frappánsan lett beleszőve a darabba ez a fajta viselkedésmód megjelenítése is. 

Hosszasan beszélhetünk tehát arról, hogyan alakították szerepüket a színészek, a legnagyobb érdem mégis a rendezőé, Alföldi Róberté, aki színpadra lépve az este legnagyobb, álló tapsos ovációját zsebelhette be. Torokszorító, gyomorszájon vágó jeleneteket rendezett, és olyat hozott ki ebből a rockoperából, amiről talán senki sem tudta, hogy benne van. Számomra két nagyon megrázó pillanata volt az előadásnak (volt több is, de ezeket emelném ki). Ez egyik, amikor a pogány magyarok leverése után, a kereszténység térnyerésével a kereszteket vivő csuhás alakok egyszer csak elhagyták a színpadot, és az első sor elé beállva mintegy őrként tornyosultak fölénk. Fullasztóvá vált a légkör, hirtelen részesei lettünk az eseményeknek. Belekóstolhattunk milyen az, amikor sötét árnyak őrködnek felettünk, s a szabadság még csak hírből sem ismert. Ijesztő élmény volt, s egyben valahol mélyen ismerős... Végül pedig a zárójelenet. A vasszerkezetből koronát formázó díszletbe beszorították a magyarokat, István megkoronázva, megsemmisülve behátrált, majd rájuk zárult az ajtó, mint egy börtöncella rácsa. Sok minden átfutott az agyamon. S miközben csend lett, s a magyarok a rácsokra mászva próbáltak szabadulni, megszólalt a himnusz. Finoman, halkan. István egyedül, szomorúan kezdte énekelni. Ilyen még nem volt. Megrázott, hogy csak a frissen megkoronázott király szájából hallom az oly ismerős sorokat, amik ezek után a helyükre kerültek. A himnusz is olyan, mint az István, a király. Mindenki ismeri, de megérteni más. Megérteni katartikus volt. Talán erre lenne szüksége minden magyar embernek: szembenézni azzal, mi a múlt, mi a jelenlegi helyzet, s ezután tervezni a jövőt. Másként örökre a saját elképzelt nagyságunk foglyai maradunk.