"... színész vagyok. Nem zenés, vagy prózai, hanem SZÍNÉSZ..." - interjú P. Petőcz Andrással

P. Petőcz András nevébe lépten-nyomon belebotlani színházi körökben. De még csak nem is sejthetik a nézők milyen sokoldalú tálentum lapul meg az ismerős név mögött. András nem csak tehetséges színész, erős, karakteres hangú énekes, de hosszú évek óta klarinétosként örvendezteti meg a jazz kedvelőket zenekarával, a Mardi Gras Jazz Banddel. Kétségkívül az egyik legsokoldalúbb és legizgalmasabb beszélgetőpartnert köszönthettük személyében, aki nyílt határozottsággal osztotta meg nézeteit a magyar színjátszás nehézségeiről és csodáiról.

Mi az a P. betű a Petőcz előtt?

Most adjam ki?

Légy szíves.

Na jó, kiadom. Petőcz András, költő és irodalmár, felhívott körülbelül 10 évvel ezelőtt, hogy már egy ideje tisztában van a létezésemmel és azzal, hogy színész vagyok, különböző plakátokon szerepelek, és - lévén, hogy én vagyok a fiatalabb - legyek szíves megkülönböztetni magam valahogy őtőle. Természetesen akceptáltam ezt a kérését. De jelentése is van egyébként. A Theátrum Színiakadémián végeztem a tanulmányaimat 1999-ben és a drága mesteremre, aki sajnos nem sokkal később el is távozott az élők sorából, Pethes Györgyre utalván van ez a P betű a nevem előtt.

Kanyarodjunk vissza akkor egészen a kezdetekhez. Hogy jött a zene és a színház az életedbe?

Fogalmam sincs (nevet). Egyszer csak… Semmiféle hivatásos művész - ha lehet ezt így mondani- nem volt a családomban. Legalábbis nincs tudomásom róla. Édesanyám kiválóan rajzolt valamikor, édesapám zongorázgatott, de semmi extra. Nem volt túltengő exhibicionizmus sem a családomban soha, sőt… Úgyhogy nem tudom. Irtó cuki gyerek voltam, tejföl-szőke hajam volt, szerettek a tanárok is, de ez már nyomokban sincs meg (nevet).

Mégis mi jött előbb: a zene vagy a színház?

A zene jött előbb. Igazából nagy hatással volt rám a Benkó Dixieland Bandnek a zenéje. A szüleim is szerették őket. Az óvónőm azt mondta annak idején édesanyámnak, hogy mocoroghat bennem némi zenei kvalitás. A mai napig kristálytisztán emlékszem  arra a beszélgetésre 6 éves koromban édesanyámmal, hogy szeretnék-e klarinéton tanulni, én meg mondtam, hogy persze, csináljuk. Így 7 évesen fogtam hangszert először a kezembe és úgy mentem már oda, hogy én márpedig akkor ezt a műfajt akarom játszani. Teljesen határozott világképem és elképzelésem volt már akkoriban is (nevet). Aztán persze elkezdtek szerepeltetni, ami nekem baromira tetszett. De igazából ennyi. Sosem voltam gyerekszínész. Azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, és töredelmesen bevallom: nem is nagyon jártam színházba. Bármennyire is kaposvári gyerek vagyok és ott a Csiky Gergely Színház, az azt övező nimbusszal. Később jöttek csak a színjátszókörök az iskolában, és marhára tetszett, hogy lehetett szerepelni. Ez egy hétköznapi történet ebből a szempontból. De vannak hollywoodi vonásai.. bár inkább a zene kapcsán.

Mégpedig?

1985-öt írunk. A Benkó Dixieland Band akkor jött vissza az első nagy amerikai és mexikói turnéjáról. Kaposváron is majdnem minden évben felléptek. Ezen a koncerten történt, hogy kis családommal az első sorban foglaltam helyet, persze világított a hajam a sötétben. Teljesen el voltam varázsolva. Csoda volt minden! Élőben akkor találkoztam velük először. És az utolsó számot - amire sajnos már nem emlékszem, hogy mi volt - nekem ajánlotta Benkó Sándor, mondván: ennek a kisfiúnak, aki ilyen hősiesen végigülte a koncertet! Azt persze nem tudta, hogy valószínűleg én élveztem a teremben a legjobban az egészet. Koncert után odamentem hozzá, mert Riskó Géza írt az útjukról egy riportkönyvet és azt dedikáltattam vele. Fölnéztem rá, a "sztratoszférába", és azt mondtam: „Köszönöm szépen a külön számot, egyébként én is klarinétos vagyok”. Mindezt 2 hét zeneiskolai múlttal a hátam mögött (nevet). Az öntudat azért már megvolt picinek is (nevet). Kaptam tőle egy puszit, így 3 hétig nem mostam meg az arcom, és akkor, ott végképp megpecsételődött a sorsom.

Az elején azt kérdezted, hogy lettem, mint lettem… egy másik nagyon nagy pillanata volt az életemnek ’95 április 27. Egy elképesztően hosszú, de nagyon élvezetes és egy számomra világot megváltó próbafolyamat után bemutattuk a Nagyboldogasszony Római Katolikus Gimnázium diákjaiként a Mária evangéliuma című rockoperát, amiben Jánost alakítottam (nevet). Ez volt az utolsó szög a koporsómban, mert akkor mondta anyám, aki a legnagyobb kritikusom volt világ életemben, hogy elképzelhető, hogy ezt kellene csinálnom. Akkor már mocorgott bennem egy ilyesfajta kívánalom. Így gyakorlatilag ezzel aláírta a "halálos ítéletemet" (nevet).

És most, 2016-ban ismét itt vagy, János szerepében… 

Mondjuk benne volt a kezem, mert Sanyival együtt (György-Rózsa Sándor - szerk.) én javasoltam Vándorfi Lacinak a darab bemutatását. Érdekes, körülbelül két szóban nem voltam biztos az egész szerepet illetően. Annak idején azért volt ez hatalmas dolog, mert az amatőr önképző kör attitűdje a dolognak gyakorlatilag csak helyenként látszott az iskolában. Például, hogy Jézus nem fiú volt, hanem egy lány csinálta egyébként tök jól… sőt, ha belegondolunk akár még egy érdekes és izgalmas koncepció is lehetett volna. Az, hogy belőlem milyen mélységek nyíltak meg saját magam számára, és egy ilyen szerepet 17 évesen egészen vállalható módon meg tudtam fogalmazni, vagy hogy ezt egyáltalán el tudtam énekelni, hogy birtokában voltam ennek, az ott lett számomra is nyilvánvaló. Egy hatalmas nagy csoda volt az egész. Az idei balatonlellei szabadtéri bemutatón voltak ott a régiek közül, és bizony áradtak az érzelmek és csodálatos volt. 

A '95-ös bemutató után adódott egy lehetőség. A következő évben mutatták be Az öreg hölgy látogatását a Csikyben és hívtak oda statisztálni. Én azonban nem vállaltam el. Akkoriban kicsit elszaladt velem a ló. Talán nem jól fogalmaztam. Máshogy kezdtem el látni dolgokat. Bizonyos értelemben viszont jó hatással volt rám ez az élmény, mert nyitottabb lettem egy csomó mindenre. Ez is elmúlt azóta (nevet). De párszor elgondolkoztam azon, hogy mi lett volna ha… 

Mi volt a következő lépés?

Nyilván ezután a főiskolát céloztam meg Pesten, de borzalmas voltam. Fogalmam nem volt az egészről. Nagyon komoly felvételi bizottságom volt: Avar István és Kazimir Károly ültek velem szemben, egyikük sincs már köztünk. Az első mondatukkal szétszedtek. Jó anyám azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és meggyőzött, hogy mindegy, hogy hol, de tanuljak tovább. Marha érdekes, hogy milyen racionálisan tudja felmérni a dolgot valaki, akinek semmi köze nem volt soha tevékenyen a művészetekhez. Akkoriban az volt a divat, hogy a különböző színi iskolák gyakorlatilag a hozzám hasonló emberekből szemezgettek. Valahonnan egyszer csak elkezdtek bombázni levelekkel: a Magyar Színiakadémia, a Békéscsabai Stúdió, a Theatrum, a Théba.  Így a sikertelen egyetemi felvételi után ráakadtam Pethes Györgyre, aki az első pillanatban megfogott és így kerültem be a Theatrumba. Nagyon jó hangulatú volt az egész felvételi, laza és helyes, amit a szakmai életem 3 legboldogabb éve követett az iskolában. Az valami csoda volt, amit ott átélhettem. Nagyon tetszett, amit a Tanár úr mutatott, úgyhogy nem is mentem el máshova tanulni. Irtózatosan beteg volt szegény egyébként végig, a szíve miatt. Látszott rajta nagyon. Kint voltunk a XI. kerületben, az Etele úton, és a 3.-ra kellett fölmászni, ami nagyon megerőltető volt számára, rettenetesen szenvedett. De azt mondták nekünk, hogy annyira szerette a mi osztályunkat, hogy mi tartottuk még benne a lelket. Így a következő ősszel meg is halt. 

Még egyszer elmentem a főiskolára. Azt sem felejtem el. Hegedűs D. Géza és Benedek Miklós voltak ott. Egy tök jó hangvételű felvételi volt, nagyon helyesek voltak mind a ketten. Kíváncsiak is voltak rám, és nem juttattak tovább az első fordulón sem (nevet). Egyébként ’97 idején a Gór-Nagy Mária Színitanoda, a Magyar Színház, a Theatrum és még 1-2 ilyen iskola sokkal alkalmasabb embereket eresztett ki az életbe, mint a főiskola. Nyilván tisztelet a kivételnek, hiszen akkor is megvoltak a tehetségek, akik aztán meg is maradtak és érvényesülni is tudtak. De az akkori változó színházi világ számára sokkal komplexebb embereket eregettek ki ezek az iskolák magukból. Így végül is úgy döntöttem, hogy nem próbálkozom többet a főiskolával. Akkor már olthatatlan „szerelemmel” lángoltam a tanár úr által képviselt tanok és maga, az ember iránt, amit ő képviselt a szakmában. Mert ő azt tanította, hogy az Ember a fontos. Ezzel én a mai napig így vagyok. Akár ha a rám bízott lelkeket irányítgatom - akik szerencsére vannak -, akár ha magamat, akár ha kollégákkal dolgozom együtt, mindig az ember felől közelítem meg, vagy igyekszem megközelíteni az alkotói folyamatban a célt. Ez a tanár úr hozománya. Ez aztán bejönni is látszott, mert nagyon jó helyzetben szerződtem le Kecskemétre ’99-ben és el tudtam kezdeni a pályámat. Egy valamiben szenvedtem hiányt és ez rányomja a bélyegét az egész pályafutásomra: az érvényesülés titkát, azt senki nem mondta meg… Azt senki nem adta át, mint ahogy a tanár úr is csak a tehetsége révén érte el, amit elért. Mindenki, aki ismeri, a mai napig tisztelettel beszél róla és nagy megbecsülés övezi. De érvényesülni - és ezt most a legpejoratívabban is lehet értelmezni - ő sem tudott soha. Lehet, hogy a főiskola erre megtanít, vagy a kapcsolati tőke révén könnyebb, nem tudom. Most már nem is érdekel egyébként. Bántanak dolgok, de ugyanakkor tudok tükörbe nézni. Még ezzel a rettenetes bozonttal is, ami elburjánzott az arcomon (nevet). 

Egyetértesz azzal a kijelentéssel, hogy nem az iskola teszi a színészt, hanem valami annál több?

Abszolút egyetértek. Egyébként az a legérdekesebb - és ezt nem tudom megfejteni magamban sem -, hogy, bár nem voltam színház kulisszái mögött mielőtt belevágtam volna ebbe az egészbe, valahogy a színházban való viselkedést és létezést, úgy a hierarchia, mint az integrálódás részét, én a csuda tudja hogyan, de hoztam magammal. Ezt lehet a szüleim hatása, és a tanár úré is, de valahogy tudom, hogyan kell viselkedni egy színházban és ezt nem elsajátítottam, hanem megvolt már bennem. Tudom, hogy mit lehet vagy mit nem a munkafolyamat során. Ez azonban nem azt jelenti, hogy konfliktuskerülő lennék, hajajj, dehogyis! De ha bármelyik színházba, ahol játszottam, elmennél és kérdeznél rólam, akkor például a műszak, az ügyelők, vagy az összes többi ember pozitívan nyilatkozna szerintem. És erre büszke vagyok. Nem mondom, hogy görcsösen, de odafigyelek erre. Volt már olyan, hogy kiesett a partvis a takarító néni kezéből, mert azt hallotta tőlem, hogy „kezit csókolom”. Mert nem szokta meg. És ez egy nagyon nagy szívfájdalmam, hogy - visszakanyarodva a kérdéshez - akármilyen tehetséges egy fiatal, tessék beállni a sorba. Nem kell mindjárt főszerepben domborítani, vagy ha igen, akkor a következő legyen statisztálás, hogy egyszerűen a metódust, a működést elsajátítsa. Ez nincs már meg és nagy hiba, mert kivetül a színpadon is. Ez látszik. Nem tud úgy együttműködni két ember a színpadon, ha teszem azt korosztálybeli különbség is van köztük és a fiatal nem tiszteli az idősebbet. Uram bocsá’ lehet hatmillió fényévekkel is tehetségesebb az idősebb kollégánál, mert miért ne?! Hát persze! De ahogyan a színházban viselkednek a mostani emberek, az nagyon rossz irányba megy. És én nem hiszek abban, hogy ezt lehet tanítani. Van, amit természetesen igen: beszéd technika, ének, tánc… de magát a szerep megformálását csak elsajátítani lehet. De rossz, ha valakit rögtön rossz értelemben véve "sztárként" kezelünk. Láttam ilyet: mai, hivatásos színművész kolléga, aki túl lett sztárolva, és bár halálosan tehetséges, valami nagyon hibádzik nála. És nem az alakításából hiányzik, hanem egész egyszerűen a személyiségéből. Ha választok egy szabályrendszert, jelen esetben a színházat, ami – sajnos ma már nem, de - kőkemény szabályokon kell, hogy alapuljon, különben nem működik, akkor viszont kutya kötelességem megismerni a legkisebb bugyrát a dolognak. Ezt pedig csak úgy lehet, ha beállok a sorba.. halkan mondom ki: alázatnak hívják ezt a dolgot. Nem nagyon van már ilyen, vagy ha mégis, akkor az az ember érvényesül a legkevésbé. Ez az "Én, Én, Én" az egy nagyon rossz kiindulási pont. Természetesen individuumok vagyunk mindannyian és exhibicionista állatok, de azért lássuk meg, mi a helyes útvonal. Azt hiszem, hogy itt szokott fekete-fehérbe átúszni a kép és egy fekete szalagot kap a képernyő szélére, hogy ez a nézet élt ettől eddig. (nevet)

Sajnos a musical játszás sincs jó hatással erre az egészre. 

Miért gondolod így?

Mert rettenetesen nagy ostobaság Magyarországon, hogy különbséget tesznek zenés és nem zenés színház között. Ezt kikérem magamnak. 

De ez csak a fővárosra jellemző, nem?

Nem! Ez az egész magyar színházi életre jellemző! Természetesen a főváros irányít, ebben igazad van. De amíg a Rock Színház el nem kezdte a működését Magyarországon, addig ezzel a dologgal nem foglalkoztak. Operettet természetesen játszottak annak idején - szerintem magasabb színvonalon, mint mostanában. De ezzel sincs semmi baj. És aki lenézi és utálja az operettet, azzal sem értek egyet, mert nincs igaza. Lehet szeretni vagy nem szeretni a műfajt, de azt gondolom, lenézni nem lehet. Szerves része a magyar és az európai színházi történelemnek és igenis csodálatos műfaj a maga nevében. A másik az, hogy nincs is zenés rendező Magyarországon… talán csak három vagy négy. És hol vannak a fiatal rendezők, a rendező szak? Kik jöttek ki onnan? Hol vannak ők? Egyet nem ismerek. Ez egy iszonyatosan nagy rákfenéje ennek a történetnek. És akkor rendezzen valaki itthon musicalt úgy, ahogyan azt kell. 

De ez nem csak a rendezőn múlik…

Nem biztos. Én tudnék neked mondani olyan castot, akik színészileg, énekben és mindenben, ami ehhez szükségeltetik, ott vannak. 

Amerikában a sorozatok egy picit azért más színvonalon mennek, mint Magyarországon. Nem mondom, hogy olyan rettentő magas színvonalat képviselnek, de az alakítások azért szóra érdemesek. És ha megnézed a Rent című filmet, a főszereplők közül négyen vagy öten is sorozatfőszereplők és kiválóan csinálják. Ott ez miért megy? Nincs különválasztva, hogy zenés színész. Ettől idegzsábát kapok. Én alapvetően prózai képzést kaptam, a lelkem a prózáért lángol és mégis alig játszottam prózát az életemben. Azzal, hogy a szabadúszást választottam, magamra vettem azt a keresztet, hogy az énekhangommal tudok elsősorban a pályán maradni, mert ezt dobta a gép. És volt olyan, aki egyrészt jóval fiatalabb, másrészt - most elnézést kérek az arroganciáért -, semmivel sem jobb színész, mint én, és rám legyintett egy társulati beszélgetést kapcsán, ahol vendégszínészként voltam jelen, hogy „áh, te zenés színész vagy…”. Vagy voltam Győrben egy meghallgatáson, ahol prózai kívánalmak is voltak és egyszerűen csodálkoztak, mert egy Elveszett paradicsomból egy Zoltán monológot elmondtam. Min kell csodálkozni? Nem tudtátok, mert fogalmatok nincs róla, mert eddig daloltam nektek, de színész vagyok. Nem zenés vagy prózai, hanem SZÍNÉSZ. Pont. Nagyon sokan vagyunk így ezzel, akik valamilyen oknál fogva egy skatulyába bekerültek. 

De az egyetemen is külön zenés osztály van.  Ha már ott elkülönítik, miért csodálkozol?

Persze, mindig is így volt. De a kezdet kezdetén, amikor a musical még új volt Magyarországon, akkor megértettem. 35 évvel ezelőttről beszélek. De nem ma. 

Könnyen barátkozol az emberekkel?

Nem. Szenzoraim vannak. Most egy ideje lettem csak nyitottabb. Mások ezt előszeretettel kötik a gyermekáldáshoz, de én nem feltétlenül. Ugyanúgy rühellem az embereket, ha arról van szó. (nevet) Mindig a viselkedés és az értékrend alapján ítélem meg az embereket, nem arról, hogy színész, vagy kávét főz, vagy csak ül valahol. A veled szemben ülő embernél a veled szemben ülő embert jobban senki sem ismeri. Kőkemény szabályrendszer szerint élek. Semmivel sem várok többet az emberektől, mint amit én nyújtok. Nem tehetségről beszélek, hanem a hozzáállásról. És természetesen gyarló vagyok, halandó és el tudom fogadni másnál is ezt. Nyilván hibázunk, főleg az emberi kapcsolatokban nagyon sokat. De próbálom a legjobb oldalamat nyújtani annak a maroknyi embernek, akit a barátomként tisztelhetek. A haverkodás persze megy, de megérzem azt, hogy kivel tudok azonos hullámhosszra kerülni és ki gondolkodik hasonlóképpen a dolgokról. Ha viszont ezek az emberek megvannak, akkor csodálatosan tudom érezni magam a bőrömben. Szóval nem, nem kötök könnyen barátságokat, úgy gondolom, hogy viselkedni tudok, ha kell, de még mindig nehezen barátkozom és szerintem ez most már így marad. Nálam – nem politikai értelemben véve - liberálisabb gondolkodású ember nincs. Hagyjál békén és én is békén hagylak. Ennyi. Lehet, hogy ez nem szimpatikus… Azzal nagyon régen megbarátkoztam, hogy megosztó személyiség vagyok, hála Istennek. Nem szeretem, ha zavarnak, ha nem figyelnek oda a másikra.

Szólsz, ha valaki nagyon zavar?

Előfordul, igen.

És ha szakmai konfliktusba kerülsz, hogy kezeled?

Attól függ. A konfliktus milyenségétől. Érdekes, hogy az alkotói munkában való részvételemben a legnagyobb iskola az, hogy idestova 10 éve foglalkozom darabok létrehozásával és színjátszóköröket vezetek. Ez nagyon nagy iskola. És nemcsak az, hogyan szökken szárba egy történet vagy darab, hanem az, hogy az emberekkel hogyan kell bánni. Ráadásul amatőrökről beszélgetünk. A hozzáállás ott is nagyon fontos. Hogy a különböző tehetségű, alkalmasságú emberekből, akik soha életükben nem akartak komolyan színészek lenni, hogyan csinálsz egy viszonylag homogén masszát, hogy ne legyen kilógás. Vagy hogyan próbálsz megfelelni azoknak a saját magad által támasztott követelményeknek, hogy mindenki jól érezze magát ott. Ez a kreativitás iszonyatosan jó, izgalmas és alig várom a következő évadunkat. 

És hogy jött az életedbe ez a színjátszó csoport?

Van egy kis város, 30 km-re délre, Ócsának hívják. Az én korábbi párom, aki színművésznő, onnan származik. Most már sok éve a művelődési ház igazgatója. Akkoriban egy ócsai srác megtalálta őt, hogy a Corvinus Egyetem Széchenyi István szakkollégiumába jár és kellene egy színjátszókört létrehozni. De míg a volt páromban nem volt semmiféle ilyen jellegű ambíció, tudta, hogy bennem van. Így talált meg ez a dolog. Gyakorlatilag a kezdetek óta a Radnóti Színház fővilágosítója, Baumgartner Sándor barátom jön, és csinálja nekünk a fényeket. A Harangozó-díjas Spala Korinna barátnőm csinált nekünk koreográfiát az Equushoz, technikusként ott van Várhegyi Rudi, bármikor, ha hívom, megyünk a stúdióba és már csináljuk is. De még sokan mások is besegítenek és semmit nem várnak el cserébe. Ez valami olyan, ami megmaradt a régi világból és nagyon jó. Ez az a fajta alkotás, ami kielégít szakmailag is, a kreativitásomat is szinten tartja és sok esetben sokkal többet tudok közölni vele, mint színészként. És mondjuk ki, az egészen más tészta, hiszen pénzt keresel vele, egy olyan munka, amiben ha 10-ből 2-re azt mondod, hogy ez igazán jó volt, az az igazi öröm, akkor boldog ember vagy. Nekem az a hitvallásom ezekkel a gyerekekkel szemben, hogy amit én csinálok vagy mutatok nekik, az nem a JÓ színház, de jó színház. Szerintem te, aki színházba járó, színházat ismerő és szerető ember vagy, pontosan tudod, hogy ez mit jelent. Ez is jó színház. Abszolút nem zárkózom el semmi elől. Van, ami tetszik az embernek, van, ami nem. De tudok tisztelettel nézni olyan dolgokra is, amik alkalmasint nem tetszenek. De azt a hibát már nem követem el, amit régen elkövettem, hogy lenézzem, vagy negatív ítélettel illessem azt. 

Szóval így jött az életembe a színjátszó. Utána, amikor a hölgy igazgató lett a művelődési házban Ócsán, ott is létrehoztunk egyet, ami mai napig működik hála Istennek, nagyon imádom őket.

Mi az, ami elsőként eszedbe jut arról a fogalomról, hogy színház?

A csoda, amit keresek. Hogy megtalálom-e, azt nem tudom. 14 éves voltam, amikor egy szervezett színházlátogatás kapcsán feljöttünk a Madách Színházba a Macskákra édesanyámmal . És az, ami ott megcsapott.. és nem is feltétlen az előadásban, amit láttam, bár ez még az eredeti Haumann Péter, Szerednyei Béla, Bencze Ilona szereposztással ment. Hanem az az érzés, ahogy ott ülsz, és az emberek körbevesznek (mondjuk őket inkább kihagynám).. az az atmoszféra, vagy szellemek, az az illat, az a… nem is tudom.

Energia…

Igen, energia. Ez jut eszembe a színházról. A színpadon való csoda viszont ritka, mint a fehér holló. Nem a külsőségről beszélek, mert csodálatos előadásokban játszhattam, de azt a valami pluszt, amiről beszélek, azt nagyon kevésszer tapasztaltam. Hivatásos pályafutásom során talán, ha kétszer éltem meg.

És melyik volt az a kettő?

Az egyik az, hogy Nagy-Kálózy Eszterrel dolgozhattam együtt. Valami hihetetlen volt. Igazából a szó szoros értelmében nem játszottunk együtt, mert nem voltunk kapcsolatban a színpadon, de amivel ő rendelkezik, az valami hihetetlen. Az a Színház. Nagy-Kálózy Eszter A Színház. Ott, az alatt a próbafolyamat alatt, több csoda történt velem viszonylagos külső szemlélőként. A vágy villamosa volt egyébként ez az előadás, 2004-ben Sopronban. Rudi Peti (Rudolf Péter - szerk.) rendezte. Ő is egy csoda a szememben egyébként. Amit ott napról napra, próbáról próbára történt, az valami leírhatatlan. Azoknak a csodáknak, amik egy ilyen volumenű alakítás során megtörténhetnek és meg is történtek, szeretnék aktívabb részese lenni. De ha hiszed, ha nem, nem sikerült még eddig. 

A másik ilyen pillanat érdekes módon a mostani Evangélium próbáján történ meg. Egyetlen interakcióm volt Koscsisák András barátommal, akit nagyon nagyra tartok. Ő játssza Józsefet és épp az a jelenet volt, amikor ott marad a keresztnél büszke apaként és nézi a fiát. Az, amit ő ott játszott, na az… hátborzongató. Na ezek azok a pillanatok, amik nagyon ritkák sajnos. Zenésben pláne, mert ott komoly szabályrendszerek és korlátok vannak. Olyan prózai előadásokban szeretnék játszani, ahol 20 embernek adunk elő akár penészes pincékben, de ilyen elánnal. Azt szeretném egyszer elérni, hogy egy ilyen szakmai rétegben felmerüljön a nevem. Remélem, hogy a korral megjön ez is. Bízom benne. Ezzel az alkattal, amivel rendelkezem nem könnyű. Ez a tökéletesen átlagos külső (nevet). Nem magas, nem extrémen alacsony, hol kicsit kövérebb, hol kicsit nem, se nem túl szép, se nem túl ronda, se nem semmilyen. Játszottam már békától kezdve kövér kínai kereskedőn keresztül mexikói fiúig mindent (nevet). 

Egyébként a magyar színházi világnak az egyik rákfenéje, hogy minden áron dobozoljunk be mindenkit valahova. Vagyok annyira pökhendi, hogy azt gondoljam, én egy fregoli ember vagyok. Nálam a tól-ig egy elég széles spektrumon mozog. De nyilván sokat kell színpadon látni, és akkor ki lehet találni, hogy vajon tényleg így van-e. Egész egyszerűen nem találtam meg az emberemet a Pethes tanár úr óta, aki belém helyezné a bizalmát, mondván "tudom, hogy te meg tudod csinálni". Amúgy ez is rettenetesen pökhendinek fog hangozni, de tisztában vannak vele, hogy mit tudok. 

Nagyon érdekes, a szakmai közegben én sokáig csak megfigyelek. Ezt nagyon sokan félreértelmezik. Kívülállónak, távolságtartónak, barátságtalannak gondolnak és ez nem jó. De ezzel már nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. Ilyen vagyok. A bratyizás csak egy idő után jön, ha jön. De ha nem jön, akkor nem szeretem csinálni, mert őszintétlennek tartom és nem én vagyok. Rettenetes nagy liberális, mindenkit fogadjunk el világban élünk, engem valahogy mégsem sikerül (nevet). Na jó, ez nem igaz, mert például a Pannon Várszínházban azért szeretek és játszok is sűrűn, már idestova 10 éve, mert ott pontosan magamért kellek és tudják, hogy egy barom vagyok, de azt érzem, hogy nemcsak elfogadtak, hanem szeretnek is és az jó. Nyilván megvan a kényelme is annak, hogy azt a játékrendszert már ismerem, tudok vele mit kezdeni, de jól érzem magam köztük, mert helyes emberek és egyre veretesebb művész kollégák is szívesen jönnek oda játszani. Nem vagyok egy egyszerű eset, az tény. (nevet)

Kicsit evezzünk más vizekre. Mesélj a zenekarodról.

Semmivel sem könnyebb ott a helyzet, ugyanez pepitában (nevet). A kívülállás ott is megvan. Lévén, hogy nem vagyok végzett zenész. 8 évig jártam zeneiskolába, az említett kívánalommal erőteljesen felvértezve. De az, hogy én nagy művészek által megírt kottákból órákig az ujjrendeket gyakoroljam… na nem. Egy idő után nyűg lett az egész. Nem tudtam, hogy kezdjem el a műfajt játszani, nem tudtam róla semmit. És íme az újabb hollywoodi történet: 15 éves koromban abbahagytam másfél évre, örökre, gondoltam én. A hangszert visszaszolgáltattam a zeneiskolának, őszinte búcsút vettünk az egyébként nagyon jó szakember tanárnőmtől, akivel nem találtuk meg a közös hangot sajnos, de mondta, hogy nagyon nagy kár értem, mert sokkal több van bennem annál, mint ami kijött. Másfél évvel később egyik nap veszettül ugatni kezdett a kiskutyám a kaposfüredi házunknál. Kinéztem az ablakon és az egyik volt osztálytársam állt a kapuban két másik arccal, akiket nem ismertem. Kiderült, hogy egy 1 évvel korábban alapított dixieland zenekar tagjai, akik hallották, hogy klarinétozom, és jól jönnék a zenekarukba. Az álmom ott volt egyszer csak előttem. Így kezdtem el velük a munkát és a tökéletes pálfordulás következett be. Olyan elánnal próbáltam, hogy anyámék már aggódtak, egyáltalán le fogok-e érettségizni, mert semmi más nem volt csak a klarinétozás és később a próbák az Evangéliummal. Azt hiszem másfél hónap alatt sikerült elsajátítanom az általuk játszott dalokat, aztán megvolt az első koncert. Borzalmas volt így utólag visszagondolva (nevet). Nem volt akkoriban saját hangszerem, de bementünk a volt tanárnőmhöz, hogy esetleg nem lehetne-e, hogy kapjak egy hangszert kölcsön. Akkoriban ez nem járta, hogy úgy használjam a hangszert, hogy nem tanulok a zeneiskolában. De ő elintézte - szerintem érzett valamit - és azt a hangszert kaptam meg, amin előtte megtanultam játszani.

Ezt követően találkoztam ismét Benkóékkal, akik csináltak egy délelőtti matiné műsort a srácoknak Kaposváron, az esti nagy koncert előtt. És megtette Benkó, hogy az utolsó, finálé számot a mi zenekarunk játszhatta. Ő ilyen ember volt.

Hogyan folytattad a zenélést, amikor Pestre mentél iskolába?

Amikor felkerültem a Theatrumba, a második utam a Török Pál utcába vezetett, aminek később is egy jelentős szerepe volt az életemben Miklós Tibi és a Pikkoló Színház kapcsán, ahol például a Rent főszerepét játszhattam. Nagyon nagy élmény volt. Ebben a Török Pál utcában működött Benkóék klubja. És én besétáltam oda a hónom alatt egy kölcsön klarinéttal, hogy akkor én most jönnék ide játszani. Akkor voltam 18 éves. Nyilván nem emlékezett rám Kaposvárról, de azt mondta, hogy: ”Rakd össze a csövet, de el ne tűnj nekem.” És akkor beszálltam hozzájuk játszani. Majd bepisiltem az izgalomtól, hiszen gyerekkorom bálványai között voltam. Később Kaposváron játszottam velük nagy koncerten, aztán Pécsen is. Sajnos a bálványok azért megdőltek szépen, ahogy az ember nő és megismeri őket. De mindenesetre haláláig, azaz tavalyig nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki egymással. Összeszerveztem közös koncertet velük és a saját zenekarommal a későbbiekben. Játszhattam világsztárokkal, például Joe Muranyival, aki szintén nincs már köztünk sajnos. Nagy nevekkel - hála Istennek és Benkónak. 

Amikor 2002-ben eljöttem Kecskemétről Pestre, akkor hoztam létre a zenekaromat, ami a mai napig működik. Nagyon megtisztelő, hogy a mai tradicionális jazz zenét tudó és játszó emberek közül kik játszanak velem, aki egy abszolút kívülálló vagyok, jöttem valahonnan és játszom úgy, ahogy, viszont olthatatlan és lángoló szenvedéllyel létezem a műfaj iránt. Néha nagyon nehéz a menedzselése, ez megint egy nagyon nagy beszélgetés témája lenne, hogy hol tart a mai kultúrszervezői társadalom és gondolkodásmód. Maradjunk annyiban, hogy nagyon nehéz korban élek a világnézetemmel. De nagyon nagy vágyaim, meg terveim és álmaim vannak. A zenével és a színházzal kapcsolatban is. 

Ha találkozhatnál gyerekkori önmagaddal, mit mondanál neki?

Én skizofrén vagyok. Nagyon sokáig az a két érzés viaskodott bennem, hogy rühelltem és imádtam magam egyszerre. Most már csak imádom (nevet). Azt tanácsolnám magamnak, hogy bölcsebben. És ebben benne van minden. Vagyok olyan pökhendi, hogy nem kérdőjelezem meg azt az utat, amit a jelenlegi képességeim elsajátítása során bejártam. Semmit nem csinálnék az életemnek abban a szegmensében másképp. Egy darabig vakon hittem benne - ez ma is így van, csak már nem vakon -, hogy a színpad a lényeg, a próba a lényeg. Az, hogy hogy mész oda, hogy dolgozol, mit csinálsz és mi lesz a vége. Ez alapján vártam el mindig is, hogy megítéljenek. Én buta. Tehát ebben kéne bölcsebbnek lennem. Hogy nem ott dőlnek el a dolgok. De akkor lehet, hogy nem lennék színész. Volt olyan szitu, amikor úgy ki kellett volna mondani dolgokat, de nem tettem és nem tudom, miért. Lehet, hogy önzésből. Ilyen furcsa groteszk önzésből, hogy én annyira hiszek ebben a saját magam által felállított értékrendben, hogy nem vagyok hajlandó ebben a részében kompromisszumot kötni. Volt olyan, hogy ott ültem egész éjszaka az igazgató mellett és nem jött ki az, amivel akár tovább jutottam volna. Talán ha pofátlanabb, vagy lazább, oldottabb lettem volna, de nem. Ebből a szempontból bárkinek jobban való ez a szakma, mint nekem (nevet).

Akkor most játsszunk levezetésnek egy kis asszociációs játékot. Mik jutnak eszedbe az alábbi szavakról?

- színház

Csoda

-zene

Dixieland

-férfi

Én

-nő

A csodák csodája.

-siker

Az mi? (nevet) Ez nagyon összetett, de mondjuk, legyen akkor „finom”.

-kudarc

Vereség.

-otthon

Húha… érzékeny pont. Volt. Burok volt. De amióta a pályán vagyok, nincs otthonom. Pontosan akkor költöztek el a szüleim és a családom Kaposvárról Pécsre, amikor elmentem Kecskemétre játszani. Megszűnt így a szobám, megszűnt a minden. Talaj nélkül maradtam. Azóta színészházak, albérletek… még nincs meg az otthonom. De van egy álmom, hogy hol lesz egyszer és azt úgy hívják, hogy Szigliget.

-hit

Magamban hiszek. Nem hiszem, hogy el fogok érni mindent, amit szerettem volna, de saját magamban hiszek. Mondtam, hogy imádom magam (nevet).

Akkor a következő kérdés tetszeni fog. Ki valójában az a Petőcz András?

Nem mondom meg. (nevet) A jelenlegi Petőcz András a természet, Isten, vagy nem tudom ki legnagyobb csodájának az édesapja. Őt úgy hívják, hogy Petőcz Benedek és nagyon szégyellem magamat, hogy eddig nem ejtettem róla szót. Tudod azért van annyira nagyon rendben ez a gyerek, mert semmiféle gondolkozás, számvetés vagy mérlegelés nem előzte meg az ő jöttét, annak ellenére, hogy nem volt véletlen, hiszen vártuk, kívántuk és szerettük volna. De a nehézségek, mint mondjuk az anyagi kérdések, a legkisebb ezred, milliomod másodperc erejéig sem merültek fel. Van, aki ezt túlmisztifikálja, de attól fantasztikus az ő létezése, hogy a lehető legtermészetesebb és legmagátólértetődőbb, hogy ő van. Minden nap meglep valamivel. Nyilván minden szülő így van ezzel. De amikor 2 és fél évesen a "pompás", meg az "olyasmi" szót használja… és ahogy létezik és az a valahonnan hozott eleve tudás, amivel rendelkezik, és ami a tekintetében van... az egy varázslat, egy csoda. Néha persze pontosan ugyanolyan idegesítő tud lenni, mint én, (nevet) vagy az édesanyja. Szóval a jelenlegei Petőcz András Petőcz Benedek édesapja. Mindazzal, amit az ő létezése az én alkotói személyiségemhez hozzátesz, mert nagyon keményen hozzátesz. Az ő létezése, személyisége formál engem is. És az a csodálatos benne, hogy nem kell megalkudnom azáltal, hogy ő van. A pályám kapcsán nincs arra szükség, hogy erről vagy arról lemondjak, vagy itt, vagy ott nem lehetek ott. Nyilván ez az anyjának, Imre Ágnesnek (táncművész - szerk.) is nagy részben köszönhető, természetesen. Úgyhogy ettől igazán varázslatos. Ez talán a legjobb válasz a kérdésedre. Én az ő apja vagyok, és erre rettentően büszke vagyok.