„Bárhol játszom, az nekem élmény!” – interjú Lengyel Tamással

Számos nagysikerű színdarab, sorozat, rövidfilm és mozifilm szereplője. Már negyedik éve a Vígszínház társulatának tagja. Manapság a színpadon többek között A revizor Hlesztakovjaként láthatjuk, a Fapad című tévésorozatban pedig Kálóczy Andorként szórakoztat minket hétről hétre. A sokoldalú színész őszintén mesélt arról, hogyan került kapcsolatba a színészettel, milyen ajánlattal kereste meg őt Eszenyi Enikő, és mik az aktuális kedvenc szerepei. Lengyel Tamással beszélgettünk.

Mikor döntötted el, hogy színész leszel?

11 éves lehettem. Édesanyám a Madách Kft-ben dolgozott, ami egy utazási iroda volt és Ausztriába szervezett utakat színház- és operaelőadásokra. Egyszer bement hozzá egy férfi, aki a gyermekszínházának jegyeit szerette volna náluk árusítani. Lojkó Lakatos Józsefnek hívták. Kiderült, hogy tévéfilmeket is rendez, s megkérte édesanyámat, hogy ha van fiúgyereke, vigye el a válogatásra. Bár nekem addig soha nem volt fontos a szereplés, mégis elmentünk. Úgy emlékszem, azt kellett kiabálnom, hogy „Úristen! Foggal született!”. Elég vicces, de azt hiszem, ez volt az első találkozásom a szerepléssel, és én arra gondoltam, ezt biztos nem fogom csinálni. Majd nem sokkal később mégis Lojkó gyerekszínházában, a Harlekinben kötöttem ki, és onnantól kezdve nem is érdekelt semmi más. 

Szüleid támogattak ezen a pályán?

Igen. Nagyon nyitott a családom, igazából számukra egy dolog volt fontos, hogy boldog legyek. És úgy látták, hogy ebben megtalálom a boldogságom. Mikor a felvételi lapot ki kellett tölteni, édesapám annyit kért, hogy a Főiskolán kívül (Színház- és Filmművészeti Főiskola – a szerk.) jelöljek meg egy másik helyet is. A Főiskolára nem, de a másik helyre felvettek, bár végül nem iratkoztam be.

Másodjára viszont bekerültél az Egyetemre.
Amikor elkezdtem, még főiskola volt. Nagyszerű osztályunk volt, heten jártunk Marton Lászlóhoz: Csányi Sándor, Hámori Gabriella, Bodó Viktor, Dolmány Attila, Szamosi Zsófia, Kovács Martina és én. Olyan kiemelkedő tehetségek voltunk, hogy egy hónappal azelőtt, hogy végeztünk volna, a főiskolát egyetemi rangra emelték. Így mi már egyetemi diplomát kaptunk (nevet).

Hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre? Milyen volt az osztállyal?
A szó szoros értelmében nagyon erős osztályunk volt, és komoly összetartó közösség. Négy nagyon intenzív éven át éjjel-nappal össze voltunk zárva. A mai napig nagyon közel állnak hozzám ezek az emberek. Emellett nagyon szerencsések voltunk a tanárainkkal is. Vezető tanáraink Marton László és Hegedűs D. Géza voltak, de a vendégtanárok közül sem tudnám kiemelni, hogy ki tette rám a legnagyobb benyomást. Lukáts Andor, Ascher Tamás, de nagy hatással volt rám Szász János, Horváth Csaba és Stefano De Luca is, aki másodév végén elvitt minket Strassbourgba, a Nemzetközi Színházi Fesztiválra.

A Vígszínház egyik sikerdarabját, A revizort volt osztálytársad, Bodó Viktor rendezte. Milyen volt vele együtt dolgozni?

Igazából Viktor a gyerekkori barátom, még a Harlekinből ismerem. Ő is ott volt azon a bizonyos válogatáson és ő is átélte az életnek azt a furcsa rostavizsgáját. Először akkor dolgoztunk együtt, mikor 14 évesen elkezdtük próbálni A színház halhatatlan című darabot, amit ő írt és amiben ő rendezett engem mint rendezőt – szóval a darabban én játszottam volna a rendező szerepét. Egyébként A revizor előtt nem igazán dolgoztam Viktorral. A Főiskola első két évében nagyon sokat forgatott. Akkor forgatta a Rosszfiúkat, a Kalózokat, a Jadviga párnáját és ezért nagyon keveset volt velünk. Kivételes helyzetben volt, de igazán kivételes tehetségű színész is. Emlékszem, amikor a Szentivánéji Álom vizsgánkra készültünk, nagy bajban voltunk Puck karakterével, amíg ő be nem jött és ki nem találta a testszínű cicagatyás szellem helyett a diktátor Herr Puckot. Talán ez volt az utolsó aktív, közös munkánk, bár a Liliom vizsgánkban ő játszotta Hollunder nénit, de abban nem volt jelentős a találkozás. Tehát nagyon jó volt végre ennyi idő után együtt dolgozni. Ez egy fantasztikus közös munka volt. Gyerekként elképzeled, hogyan és mit szeretnél játszani, és ebből A revizor mindent eltalál. 10/10. Viktor olyan asszociatív és olyan féktelenül kreatív ember, hogy teljesen a hatása alá kerültem.

Az Egyetem után rögtön a Radnóti Színházhoz szerződtél. Milyen érzés volt kiszakadni egy ennyire zárt közösségből? Hogy emlékszel vissza azokra az évekre?

19 éves koromban még meglehetősen naiv és zárkózott voltam. Számomra a Főiskola egy komoly burok volt, és amikor a Radnóti Színházhoz szerződtem, ez megszűnt. Bár büszke voltam arra, hogy akkor Budapest első számú, vagy az első helyért versenyben álló művész-színházába állandó tagnak, fiatal, újonnan felfedezett színésznek mentem, mégis dermesztő volt, hogy egy teljesen új közegbe kerülök. Eléggé meg voltam rémülve, és azt hiszem, ez a rémület egészen addig kitartott, amíg el nem küldtek. Nem tudom, hogy minek, vagy kinek a hibája, hogy az ott töltött hat év alatt nem szabadultam fel. A Főiskolán nem volt olyan, hogy bármit kétszer meggondoltam volna. Aztán egyszer csak tétje lett a dolognak. Lehet, hogy mindez szimplán érettség kérdése. Talán nem vetkőztem le azokat a gátlásokat, amik az akkori színészi teljesítményem korlátai voltak. 

Ehhez képest milyen volt a Kamaraszínháznál?

Amikor Bálint András (a Radnóti Színház igazgatója – a szerk.) elküldött, úgy éreztem, mégsem egy életem, egy halálom, hogy színész legyek. Bár nehéz időszak következett, attól, hogy nem volt kötelezőszerűsége az egésznek, valahogy el is jött a felszabadulás. A Budapesti Kamaraszínházban nagyon jó éveket töltöttem és kifejezetten jó szerepeket játszottam, amiket nagyon szerettem. Egy olyan hely volt, ahol kezdtem magamra találni, levetni a görcsöket. Elmúlt a szorongás. Almási-Tóth András Árpádház vagy II. Richárd előadásáért egyenesen odavoltam. De ugyanígy Lukáts Andor Liliomjáért is.
 

Hogy emlékszel vissza arra a napra, mikor megtudtad, hogy a Vígszínház téged akar?
Haumann Mátéval készültünk sörözni, előtte beültem enni egy török étterembe az Oktogonon. Már ettem, amikor megcsörrent a telefonom, idegen számról hívtak. Felvettem és beleszóltak: „Szia, Enikő vagyok.” Visszakérdeztem, milyen Enikő. „Eszenyi!”. Nekem szó szerint a torkomon akadt a falat … 
Megkérdezte, hogy hol vagyok és nincs-e kedvem a Vígszínházhoz szerződni. Ő a Nagymező utcában ült, kérte, hogy ugorjak be hozzá. Ha valakit Eszenyi Enikő hív, nem mondja, hogy nem ér rá, így persze találkoztunk (nevet). Mondta, hogy rendezni fog egy Rómeó és Júlia előadást, amihez fiatal színészre van szüksége és én jutottam az eszébe. Szabad volt még Mercutio, Tybalt és Benvolio szerepe. 

Ha jól tudom, mégsem szerződtél rögtön oda.
Nekem arra az évadra már szerződésem volt a Kamaraszínházzal. Vagyis nem írtuk még alá, de már kezet fogtam Szűcs Miklóssal (a Kamaraszínház igazgatója – a szerk.), kötött a gentleman’s agreement. Nem feledkezhettem meg arról sem, hogy a radnótis nehéz időszak után ő volt az, aki segítő kezet nyújtott, én pedig megígértem, hogy az évadban csinálok két bemutatót náluk. Ráadásul abban az évben forgott volna Mátyássy Áron Víkendje és Kapitány Iván is akart a Gellérthegyi álmok című Karinthy-darabból egy filmet csinálni. Az egyik forgatás szeptember-októberre, a másik január-márciusra volt tervezve. Szóval mondtam Enikőnek, hogy abban az évben nem tudok a Vígbe szerződni, de vendégszínésznek nagyon szívesen mennék. Végül abban állapodtunk meg, hogy a szerződtetések előtt hívni fog,  és a legnagyobb meglepetésemre áprilisban tényleg jelentkezett. Akkor habozás nélkül igent mondtam.

Más a Vígszínházban, ekkora színpadon játszani, mint a többiben?
Ha minden játszóhelye tele van, a Vígszínházban, a Pesti színházban és a Házi színpadon nagyjából 1700 ember fordul meg estéről estére. Tehát egy hatalmas gépezet, ami nem állhat le. Alapjaiban véve teljesen más, mint a korábbiak. A Vígszínháznak hatalmas színpada és nézőtere van. Egészen másképp kell játszani, fel kell erősíteni a kifejezést és a tartalmat. Nem lehet úgy játszani, mint egy filmben, vagy egy olyan intim színpadon, mint amilyen a Radnóti volt. A színészek ilyen hatalmas térben sokkal hangosabban beszélnek és sokkal nagyobb gesztusokat alkalmaznak azért, hogy a kívánt hatást elérjék.

Melyik szerep áll most hozzád a legközelebb?
Mindig az, amit aktuálisan csinálok. Most a szívem csücske - talán a személyes érintettség miatt is - A revizor Hlesztakovja. De nagyon jó volt Michal Dočekallal is együtt dolgozni a Mester és Margaritában. Ugyan abban a darabban nekem csak két jelenetem van, nagyon szeretem játszani. És játszanám még tovább is az előadásban, de sajnos nem az a darab címe, hogy Mester és Rimszkij (nevet).

Mostanában nagyon sok filmben, rövidfilmben, sorozatban szerepeltél. Mennyiben más a forgatás mint a színház?
Teljesen másfajta munka. Amíg egy színházi darabot próbál az ember, az hat-nyolc hétig olyan, mintha egy egész nagy várat akarna bevenni és a támadást technikailag, stratégiailag előkészíti, kigyakorolja. Majd egyszer csak elérkezik a támadás napja, megrohamozza a várat, és ha be tudja venni az siker, ha pedig nem, az bukás. A filmnél viszont nem egy egész várat vesz be az ember, hanem sokkal kisebb egységeket, mondjuk tégladarabokat. A színház tehát az utolsó egy-két héttől eltekintve egy lassabb munka, míg egy filmforgatás az elejétől a végéig olyan intenzív, mintha egy alternatív valóságban lennék, ahol én nem én vagyok. Mégsem mondhatom, hogy az egyiket jobban szeretem a másiknál, hiszen bárhol játszom, akár filmben, akár színpadon, az nekem élmény, mert nagyon szeretem a munkám.

A filmes vagy sorozatbéli karakterek közül ki az, akit a legjobban szerettél?
Mindegyikben van valami, amit nagyon kedvelek. Ha a te olvasatod és a rendező olvasata nem nagyon különbözik egymástól, akkor mindegyik karakter a te gyereked lesz. A Radnóti Színházban A Kriplit  tíz éven keresztül játszottam, úgy gondolok a karakterre, mintha lenne egy tíz éves fiam. Most a legintenzívebb élmény Kálóczy Andor a Fapadból, aki a világ kreténje. Tobzódtam a szerepben. Közben nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy tavaly forgattam a Kossuthkiflit és Swappach őrnagyot is nagyon megszerettem. Bár az ellenkezőjét mutatja és körömszakadtáig küzd azért, hogy kellően férfiasnak és harcedzett katonának tűnjön, mégis nagyon esendő. Persze nem minden karakter feltétlenül szimpatikus, például a Víkendben tátott szájjal álltam azelőtt, hogy István mennyire háttérbe tudja szorítani az érzelmeit, elfelejti a gátlásait, és számára senki és semmi nem jelent korlátot. 

Munkád során ki vagy mi inspirál, motivál téged?
Inspirálnak a filmek és a könyvek. Inspirál az, ha valami nagyon nem tetszik, vagy ha valami nagyon. Az is, hogy örömöt szerezzek másoknak. És persze a kollégáim. Most pl. a Két úr szolgája olvasópróbáján felemelő volt hallgatni Mészáros Mátét, úgy érzem, Gothár Péter nagyon fején találta a szeget, hogy neki adta Truffaldino szerepét.

Új bemutatóknál van olyan ember, akinek kifejezetten kíváncsi vagy a véleményére?
Persze, de ez az én titkom. Fontos, hogy az illető el tudjon vonatkoztatni tőlem, miközben viszont legyen kíméletlenül őszinte. Azt hiszem, összességében inkább azoknak a véleményére vagyok kíváncsi, akik jól ismernek engem, mert nekik talán kevésbé lehet hazudni. Az ember ugyanis óhatatlanul elkezd paneleket alkalmazni a munkája során és ezek az emberek erre hívják fel a figyelmemet. 

Végül kérlek, mesélj arról, jelenleg milyen munkáid vannak, mi vár még rád a közeljövőben.
December 7-én lesz a Két úr szolgájának a bemutatója, majd a Sanyi és Aranka Színházban Baksa Imrével játszom a Bankhitel című kétszereplős darabban, amit 10 nappal később, december 17-én mutatunk be. 2015. március 15-én mutatják be a Kossuthkiflit, de előtte, valamikor februárban jön a mozikba a Víkend. A többi pedig a jövő zenéje…