Olvass bele egy őrült naplójába! - ajánló

„Mi vagyunk őrültek, vagy a világ őrült meg körülöttünk?” Teszi fel a kérdést a rendező, Bodó Viktor. Keresztes Tamással a főszerepben bepillantást nyerhetünk egy XIX. századi címzetes minisztériumi fogalmazó mindennapjaiba, s szemtanúi lehetünk, miként válik napról napra őrült tévképzetei áldozatává, miként „magasztosul fel” VII. Ferdinándként, s hogyan jut el a végső összeomlásig, a zárt osztály rideg magányáig. Az Orlai Produkciós Iroda, a FÜGE Produkció és a pesti Katona József Színház előadása szeptember 24-től lesz látható a Jurányi Házban. A előbemutatóra a szegedi Thealter Fesztivál keretében került sor.

Ócska kis utcalámpa, halvány fénysugár. Beforduló színpadon szegényes kis szoba. Kopott kis asztal, gyenge kis fiókkal. Párna nélküli kis ferde szék, magányos fehér lábos a korhadt parkettán. Szabálytalan vonalak. Mesébe illők. Groteszk látvány. S megjelenik főhősünk: Axentyij Ivanovics Popriscsin, az első ránézésre is teljesen szürke, teljesen hétköznapi minisztériumi alkalmazott. Irodakukac. Így is mondhatnánk. S máris vágjunk bele a közepébe… Popriscsin agglegény… Popriscsin szánalomra méltó nyárspolgár. A rosszabb fajtából. Lefelé tapos, fölfelé nyal. (Sic!) Jöhet bármennyi megaláztatás, a morálisan és intellektuálisan kiüresítő szolgálatkészség élteti őt. „[…] bevallom, én már régen otthagytam volna a minisztériumot, ha a szolgálat nem volna olyan előkelő.” Lesújtó véleménye van a nálánál is alacsonyabb társadalmi sorban élőkről. Önmagát nemesi származéknak mutatja be, s úgy véli, igazán tökéletes munkát csakis egy igazi nemestől, egy persze nálánál is feljebb való kegyelmes úrtól várhat csupán az ember. Provinciális. Újdonságot befogadni nem akaró. A francia irodalmat és szabad szellemet elutasítja. Lenézi, megveti. Hova jutna a társadalom cenzúra nélkül? Mi minden szenny kerülne az ostoba emberek kezébe? Ismerős helyzet? Ja, igen… a naplóból kiderül, 1834. októberében járunk. Furcsa szembesülni azzal, hogy ez a mentalitás a ma emberéből sem veszett ki teljesen. A fény keletről jön sokak szerint ma is. A Nyugat leáldozó csillaga feletti diadalmámor tölti el hősünket is.

Hősünk pont olyan, mint a mai netfogyasztó társadalom átlagos bambái, akik mindent kritika nélkül elhisznek, akiknek mindenről van véleményük, általában megfellebbezhetetlen. Popriscsin, akár a mai kor embere képes teljesen a hatalom fő sodrába képzelni saját magát, végtére is, úgy véli, nemes származású, címzetes fogalmazóként van rálátása a nemzetközi politika vegykonyhájára. S mint ahogy a Facebook-társadalom bármely kis csinovnyikja képes lenne ma is kritika nélkül megosztani a beszélő kutyákról szóló hírt, XIX. századi hősünk is nagy örömmel veszi kézbe az ebek által írt leveleket, hogy kihámozza belőle az igazságot, hogy megtudja, a kegyelmes úr lánya titkon rajong-e érte…

Ahogy telnek a napok – az idő múlását a napló haladásával érzékeljük –, úgy nyerünk egyre pontosabb képet Popriscsin mindennapi életéről. Tudjuk, hogy szereti a színházat. Szívesen tesz félre a fizetéséből, hogy a kultúrának hódoljon. Ugyanakkor elégedetlen a színvonallal, a szabados eszmék színpadi megjelenésével, s inkább saját színművön töri a fejét. A Bodó Viktor rendezte darabban ennél a pontnál ráz ki először igazán a hideg. Keresztes Tamás Popriscsine ekkor már az őrület határán igyekszik egyre jobban beleélni magát az általa kreált szerepekbe, jelezvén, sokkal jobb drámaíró, mint akárki, akinek színműveit játsszák a teátrumok. Egy ötletes rendezői megoldás segíti itt, hogy az őrületbe csöppenjünk: Popriscsin, miután kiszedi a padlózat léceit, félig elmerül bennük, majd előhúz egy fura szerkentyűt, s ennek segítségével sikerül életet lehelnie a különböző karakterekbe. S máris jöhet a félperces remekmű: Alfonz, a csábító. Műfaja szerint szomorújáték. Írta: Axentyij Ivanovics Popriscsin, színműíró, címzetes fogalmazó. A lány szerepében Popriscsin, a komornyikot szintén hűsünk alakítja. A hangkeverő pult által sikerül csodamagas hangon megszólalnia, majd a komornyiknál mélyen. A looper technika segítségével, amely a későbbiekben is visszatér, sikerül önmaga hangját rögzítve azt mindjárt vissza is játszani… Őrületes összhangzat, miközben egy embert látunk a színpadon, hamarosan fél tucat hangot hallunk egyszerre… S ehhez nélkülözhetetlen a látvány, amint Keresztes Tamás korábban szenvtelen arca eltorzul, szemei kidüllednek, s látszik, az általa játszott Popriscsin ettől a ponttól végleg elveszti uralmát saját maga felett. A looper technika később is visszaköszön, tökéletesen érzékeltetve, hogy a hangok egymással feleselve miként feszítik szét Popriscsin ép elméjét.

Az összeomlás. Mikor Popriscsin nagy nehezen hozzáfér a kutyáknak tulajdonított levelekhez, nagy kíváncsisággal veti bele magát, hogy kiderítse minden titkok titkát. A szerelmes férfi megdicsőülése helyett azonban hatalmas bukás az osztályrésze midőn kiderül számára: Sophie kisasszony, a kegyelmes úr lánya fess gárdatisztet szeret, s hogy a szürke kis hivatalnokra gondolni mint partnerre, ostoba vicc lenne csupán. Eddig a pontig tart Popriscsin lojalitása, s a korábban az urakat majmoló, nekik büszkén behódoló férfiúból előtör egyfajta szocialista társadalomkritika, s innentől csupán a bosszú élteti, hogy megmutassa majd az uraknak, hogy ő is valaki, hogy majd fordul még a kocka, s akkor majd ő előtte fognak hajbókolni azok, akiket eddig elvtelenül kiszolgált. S innen már csak egy lépés a végjáték, Popriscsin önkoronázása.

„Különös dolgok történnek Spanyolországban. […] A trón megüresedett és a méltóságok nem tudják eldönteni, kit válasszanak utódnak. Hát ez zavargásokat szül! Hogy lehet egy trón üres? Azt írják, hogy egy bizonyos donnának kellene a trónra lépnie. Azt nem! Hogyan léphetne egy donna a trónra! A trónra király kell...” Humoros rendezői megoldás, amint ezzel a hírrel Popriscsin a WC-n ülve, s újságot olvasva szembesül. S akárcsak korunk zaklatott emberei, Facebook-kommentelői, hősünk is képes azonnal kétségbe esni, s e számára nem feltétlenül sorsfordító eseményen is napokig rágódni. Részben a Sophie kisasszonyból való kiábrándulásból, részben a neveltetésből fakadóan is, de előtör Popriscsinből a hímsovén értetlenség. Egy nő nem ülhet a trónra. Ez a hozzáállás nem csupán nekünk, a XXI. század emberének különös, mikor is a világ három nagyhatalmát is nő vezetheti fél éven belül, gondoljunk Frau Merkelre, vagy Teresa May-re, vagy a nagy esélyes Hillary Clintonra, de azért a XIX. század embere is megtapasztalt már egyet, s mást, ha fellapozta a történelemkönyveket, s megtalálta netán Nagy Katalin cárnőt a dicső lapok között. Hősünk úgy gondolja, ő hivatott ezt a gordiuszi csomót átvágni. Nosza! Itt az idő, hogy elfoglalja a spanyol trónt. De Popriscsin csak vár, csak vár, de csak nem akar megérkezni a madridi delegáció az ő köszöntésére. Bús magányában, egy szál lepedőbe burkolódzva, „megkoronázva” várja újdonsült híveit, s még munkahelyét is hanyagolja pár napig. Oda a korona, de oda a munkahely is. S oda a józan ész. Pedig milyen csodálatos trónbeszédet tartott közben, amely az említett looper-technika által fokozta a zűrzavart a fejekben. Az amúgy Keresztes Tamás tervezte díszlet szempillantás alatt fordul a feje tetejére, s lesz először hajófedélzet, majd a végjátékban idegszanatóriumi kietlen szoba.

Hősünk ott fekszik egymagában, földre kényszerítve. Már nincsenek tévképzetei. Már nem hiszi önmagát VII. Ferdinándnak, a főnökét birodalmi kancellárnak, vagy vele szemben ellenséges főinkvizítornak. Ő csak egy magára hagyott, megvert alak, akinek nem marad más mentsvára, mint halott édesanyja, akihez menni akar. Keresztes Tamás csodálatosan finom játékával mutatta be Popriscsin átváltozását. Bemutatta, miként lesz a kezdetben legfeljebb csak bogarasnak nevezhető szürke eminenciásból teljes idegroncs. A sikerhez kellett a jó rendezői vezetés, a színművész által megtervezett díszlet, az őrületet többször is felfokozó looper-technika. A darab üzenete pedig világos. Nevetünk, sírunk, beleborzongunk. Bármelyikünk lehetne Popriscsin helyében. Kietlen, rohanó világban élünk. Nem figyelünk egymásra, sokszor csak, ha már késő. A monoton munka, a karrierlehetőségek sokak előtt bezáródó kapui beteggé teszik korunk társadalmát. Ez vezet el a kiégéshez, a pszichológusok által csak „burn outnak" nevezett jelenséghez. Ahogy a rendező is felteszi a kérdést a darab ajánlójában: „Mi vagyunk őrültek, vagy a világ őrült meg körülöttünk?” 

Érdemes megnézni! Egy hol könnyedebb, hol székbe süllyesztős, mindenképpen elgondolkodtató két órás szórakozásra számítsanak a nézők!

Rechtenwald Kristóf