Aki szereti az operetteket és az operát, annak ismerősen cseng Boncsér Gergely neve. Számos szerep és kihívás van a háta mögött, és valószínűleg még több lehetőség előtte… Beszélgetésünket jó néhány évvel ezelőttről indítottuk: egészen a Hooligansig és a Red Hot Chilli Peppersig mentünk vissza időben. Az pedig, hogy az interjú végén hová jutottunk, néhány percnyi olvasás – és reméljük, néhány szépnek talált gondolat – után kiderül.
Mikor jöttél rá, hogy tehetséged van a zenéhez, az énekléshez? Egyáltalán terelgetett valaki a pálya felé?
Senki. Véletlen, hogy az énekesi pályán kötöttem ki. Gyerekkoromban nagyon szóba sem került a zene vagy a kultúra, a sport viszont annál inkább: 7 évig kézilabdáztam a Diósgyőri Kézilabda Klubban, úgymond igazolt szinten, harmadosztályban. Az ificsapat tagjaként sokat utaztunk vidékre, és a meccsek általában hétvégén voltak. Ez tette ki a kamaszkoromat. Majd amikor a továbbtanulás került szóba, egy barátom hatására a Miskolci Egyetem környezetmérnöki karára jelentkeztem. Mivel a matek jól ment, fel is vettek.
Ekkor jött a zene az életedbe?
Kicsit korábban, a középiskola harmadik évében, az ottani énekkar vezetője terelt be engem sok más diáktársammal együtt, hogy próbáljuk ki magunkat a karban. Én pedig nem szerettem nemet mondani, így hát mentem, és ott maradtam. Negyedikben már énekeltem a ballagásunkon a suliban, de még akkor sem gondoltam semmi komolyabbra ezzel kapcsolatban.
De ekkor már képezted a hangod, jártál külön énekórákra?
A helyi zeneiskolába jártam, ez szintén heti egy alkalom volt, mint az énekkar. De ekkor még az egyetem volt a cél, ahol az első félév során a rokonaim tanácsára jelentkeztem a miskolci színházhoz. Igazából csak egy kis zsebpénzt szerettem volna keresni az órák mellett, de végül nem így alakult. Egy meghallgatáson találtam magam, ahol megkérdezték, nem akarok-e az énekkarhoz csatlakozni. És mivel dolgozni mindig szerettem, tanulni nem annyira, igent mondtam. Persze eleinte mindenki rajtam nevetett, annyira civil voltam… de hamarosan megfertőzött ez a világ. Egy-két év múlva pedig az egyetemi órákat már az énektanulás váltotta fel.
Tehát, ha jól értem, eleinte munkaként tekintettél az éneklésre, csak később érezted át a művészet, a kultúra erejét.
Igen, pedig művészi véna is van a családomban: édesapám szobrász. De a kézügyességét egyáltalán nem örököltem, még a nevemet sem tudom kétszer ugyanúgy leírni (mosolyog).
Emellett számomra az is érdekes, hogy egy teljesen mai fiatalember a klasszikus műfajok felé orientálódott. Tehát nem lettél mondjuk rapper vagy rocker…
Pedig az is lehettem volna, mert az énekesi pályám a Red Hot Chilli Peppers és a Hooligans dalaival indult. Tőlünk 200 méterre volt egy klub, ahonnan a Hooligans elindult, és ők eleinte Red Hot Chilli számokat is játszottak. De egyébként zenei téren nagyon sokoldalú vagyok, mert mindent szeretek – az operától a technóig.
Magadban azért gondolom, elkülöníted valahogyan az operát és az operettet a többi műfajtól…
Az opera és az operett szerintem egy olyan időtálló értéket képvisel, ami meghatározza az emberek fejlődését. Szerintem a zenei és a kulturális tartalmak tesznek minket értékes emberekké.
Az opera és az operett között teszel különbséget magadban? Például könnyebb-e valamelyik számodra, vagy jobban szereted-e az egyiket a másiknál?
Nyilvánvalóan megkülönböztetem őket magamban, de éneklésben nem, mert mindkettő klasszikus éneklést kíván. Az operettet szerintem nehezebb játszani, mert a makulátlan éneklés mellett a prózai részeket is jól kell megoldani. Az opera pedig a zene királya. Talán ez ma már klisének számít, de aki ezt érzi, az azt is tudja, hogy így igaz. De mindkettőt nagyon szeretem, és nem helyezem egyiket a másik elé. Operát kicsit többet hallgatok szabadidőmben, és a végcél igazából az, hogy ott érjek majd el igazán nagy dolgokat.
Mit értesz az alatt, hogy „nagy dolgokat” szeretnél elérni? Van esetleg konkrét célod, amit megoszthatsz velünk?
Konkrét cél nincs, de szeretnék megoldani minden egyes feladatot, és megragadni minden lehetőséget, amit kapok. És szerencsére azon szerencsések közé tartozom, akik megkapták az esélyt arra, hogy bizonyíthassanak, értéket közvetítsenek és sikeresek legyenek. Az, hogy én ebből mit fogok tudni megvalósítani, már rajtam múlik.
Most, ahogyan beszélgetünk, eszembe jutott, hogy egy korábbi interjúalanyom szerint a művészek egy részének mindig az a legkedvesebb szerepe, amit utoljára játszott. Ezzel egyetértesz, vagy inkább kiemelnél néhány korábbi szerepedet, amelyek valamiért kedvesebbek a számodra?
Ez azért nehéz, mert minden operának, operettnek megvan a maga szépsége. De amit éppen csinálunk, abba mindig egy kicsit jobban beleássuk magunkat, ezért lehet az, hogy az aktuális munkáink kedvesebbek a számunkra, mert azok szépségét látjuk. De ha leülünk és elgondolkodunk, akkor rájövünk, hogy ugyanez a szépség megvan a korábbi szerepeinkben is. Ezért én ugyanannyira várom például, hogy az interjúnk után játszhassak a Marica grófnőben, mint azt, hogy március 10-én az Anyeginben énekeljek. Nyilván vannak vágyak, szerepek, amiket szívesen játszanék…
Mondanál egy példát?
Van egy felvétel a Manon Lescaut-ból, amin Házy Erzsébet és Ilosfalvy Róbert énekelnek. Ezt nem tudom elégszer meghallgatni… gyönyörű zene, fantasztikus énekesekkel és csodálatos magyar szöveggel. Ezt szeretném egyszer én is elénekelni, méghozzá úgy, ahogy a nagyoktól hallottam. Szeretném, ha olyat tudnék alkotni, és annyit tudnék adni a produkciómmal, mint ők.
A rajongóid biztosan értékelnék. Velük egyébként milyen a kapcsolatod? A Facebookon például sokan megkeresnek?
Bár én nem vagyok olyan közismert személyiség, mint például a musicalesek, szerencsére vannak, akik figyelnek rám is, és igyekszem velük tartani a kapcsolatot. De annak örülök igazán, ha valaki megismert az Operettszínházból, és átjön miattam az Operába is, hogy megnézzen egy-egy darabban. Ha pedig azt hallom tőlük, milyen jó volt, és maga az opera, mint műfaj is közelebb került hozzájuk, akkor elégedett vagyok.
Szabadidőd mennyi marad az operák és operettek mellett, illetve mivel szoktad tölteni?
Kevés a szabadidőm, mert most például a nyári dolgokat tanulom, azután pedig a jövő évi tervek kerülnek majd előtérbe. És mivel folyamatosan kapok munkákat, ez folyamatos tanulást és felkészülést jelent. De ha akad egy kis szabadidőm, szeretek filmeket nézni. Bármit beteszek a lejátszóba, legutóbb például a Dredd bírót néztem meg, ami rettenetes csalódás volt (mosolyog). De ha valami, vagy valaki tetszik a vásznon, annak az utóbbi időben még utána is nézek, annyira elkezdett érdekelni az ilyesmi.
Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve?
A Műegyetemi Zenekarral nagyon szeretnénk egy Parasztbecsület előadást csinálni, amivel egyelőre az időpont-egyeztetésnél tartunk. Ez Húsvét környékén lenne. Nyáron az Operával megyünk három hétre Japánba, a Traviatával, majd alighogy hazajövök, indulhatok is egy Bécs melletti, Classic Festival nevezetű rendezvényre, ahol a Rigolettót fogjuk előadni. Ebben a herceg szerepét még nem énekeltem, szóval izgatottan várom. Az Operettszínházzal egyeztetés alatt van egy nyári program: Berlinbe mennek, méghozzá Csárdáskirálynőt játszani, de nem biztos, hogy addigra hazajövök Bécsből. Mi több, valószínűleg egész nyáron nem leszek itthon.
És egy legutolsó kérdés: mit jelent számodra a színház, illetve ki is az a Boncsér Gergely?
Erre azért nem egyszerű válaszolni, mert másként látom én magam, mint akik a színpadon látnak. Miután gyakran kapok visszajelzést színházba járó közönségtől, egyre inkább tekintem úgy a színházat, és a kultúrát, mint egy olyan dolgot, amire az emberek figyelnek. Akiket egy kicsit is érdekel, akár a neveltetésük miatt, akár – ami szerintem még jobb – később, saját indíttatásból figyeltek fel rá, és szeretnének ezáltal többek lenni. Ezért úgy gondolom, hogy komoly feladatot jelent azoknak, akik ezt képviselik, hogy a közönségnek valami olyat nyújtsanak, amitől ők valóban többek lesznek. Ha csak egy napjuk, vagy egy estéjük, amikor beülnek a színházba… és ha azért jönnek, hogy felüdüljenek, vagy kizökkentsük őket a hétköznapokból, nekünk ezt komolyan kell vennünk. Ez egy feladat. Csodálatos dolognak tartom, hogy nekem van módom beleásni magam azokba a művekbe, melyeket több tíz éve, vagy száz éve írtak meg elképesztő tehetségű művészek, illetve, hogy ezeket a műveket mi, énekesek a saját testünkön keresztül adhatjuk tovább az embereknek. Csodálatos dolog, de hatalmas feladat. Hogy ebben az egészben én hol helyezkedem el? Igyekszem szorgalmasnak, alázatosnak lenni, és nemcsak megfelelni a kultúrának, hanem mindeközben élvezni is ezt.
Szerző: Mia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése