"...amint a színházakba is beköltözik a politika, markáns jelét fogja adni a nézősereg a nem tetszésének..." - Interjú Mózes Balázzsal

Fiatal kora ellenére sokat tapasztalt színész Mózes Balázs. A neve leginkább a kaposvári színház kedvelőknek lehet ismerős, mivel több évig a Csiky Gergely Színház tagja volt, most azonban a fővárosban próbál szerencsét. Határozott véleménnyel tekint a világba, de talán ma erre van szükség igazán...

Hogy jött a színház?

Annyi előzménye volt a színészi vágyaim beteljesülésének, hogy állandóan szavalóversenyekre jártam, én voltam a fiú, aki alkalmakkor kiáll a mikrofonhoz és elmond egy verset. Sikeres voltam ebben, országos versenyeket nyertem, egy csomó ember így ismert meg. Egy probléma volt, nem tudtam egyáltalán beszélni. Később, mikor felvettek a főiskolára, csak egy tizenkilenc éves, színpadi gyakorlattal nem rendelkező fiatal versenyző voltam, és azt gondoltam, hogy nincs akkora baj a beszédemmel. De a főiskolán, lépten - nyomon szembesítik az embert saját magával. Egyszer emlékszem, készült egy hangjáték felvétel. A Merlin Színház egyik kis termében bonyolítottunk egy mesterség órát Jordán Tamás vezetésével.  Amikor ezeket a felvételeket visszahallgattuk, akkor döbbentem rá, hogy komoly problémáim vannak. Hál’ Istennek nagyon jó mestereim voltak.

Gálffi László volt a beszédtanár. Tényleg felkészült, hallatlanul tájékozott szakemberről van szó az ő személyében, akiről tudni kell, hogy ő is hasonló problémákkal küzdött annak idején. Kiss Évával folyt a legintenzívebb munkám. Akkoriban rádiós műsorvezető is volt, közéleti személyiség, és első osztályú logopédus. Tulajdonképp neki köszönhetek mindent. Gálffi Tanár Úr mindig a végeredménnyel találkozott-ami ugyan az ő irányításuk égisze alatt fogant meg, mint folyamat-, de végső soron a „kulimunkát” Kiss Éva végezte velem. Én nem voltam hajlandó másodikban játszani, mert azt mondtam, amíg ez a probléma nincs kiküszöbölve, addig nem vagyok hajlandó színpadra menni, minek úgy,  ha nem értik, amit mondok?  Végül tényleg egy tök jól beszélő ember lett belőlem és ennek a gyümölcsét szerettem volna kamatoztatni.

Itt jött a szinkron…

Negyedikesek voltunk, mikor elkezdődött a hókuszpókusz, hogy ki, hova fog menni gyakorlatra, meg mi lesz az évadban. Akkor jutott eszembe, hogy nagyon szeretném kipróbálni a szinkronizálást. Három osztálytársammal- akik azóta szintén nagyon jól beszélő, sokat használt hangok- a fejünkbe vettük, hogy belevágunk. Nyakunkba vettük a szinkronszakmát, szereztünk egy csomó telefonszámot, és leadtuk a névjegyünket. Ennek megfelelően hívtak leges legelőször a Duna TV-be. Ott ismerkedtem meg Aprics Lászlóval, aki aztán elkezdett hívni a Mikroszinkronba. Nagyon jó élet volt, napi másfél óra tevékenységből, utazással meg mindennel együtt megvolt kétnapi megélhetésem. Ez teljesen kényelmessé tette az életet, egyébként egyre jobban ment, már komolyabb dolgokat is csinálhattam. De amikor leszerződtem Kaposvárra, megszakadt a nexus. Tudniillik ez úgy megy, hogy egy darabig hívnak, de ha mindig azt mondod, hogy „Ne haragudj, éppen próbálok Kaposváron.”, akkor egy idő után elkezdenek nem gondolkodni benned. Viszont akkor volt annyi minden más az életemben, hogy nem hiányzott annyira, míg nem Schwajda György igazgató úr átvariálta a fizetéseinket. Bevezette az úgy nevezett előadáspénz intézményét, aminek köszönhetően az ember volt, hogy piszkosul jól keresett, de pl. nyáron, amikor nem játszott, nem kapott egy fillért sem, csak az alapfizetést. Így muszáj volt újból elkezdenem ezt a dolgot. Megint telefonálgattam egy csomó helyre, megint hívtak, volt sok nagyon rossz élmény, volt pár jó, és végül megragadtam a Mafilmnél. Ez egy jól szocializált, jó fajta kultúrával rendelkező szinkronstúdió, ahol az emberek nagyon tudják a szakmát, és tudják, hogy élnek a színészek. Ami nagy dolog!

Szoktak még hívni hang alámondani, amit szintén nagyon szeretek csinálni. Ott gyorsan kell dolgozni, és nincsen mód próbára. Nem is szeretik, ha tökölsz.  Fantasztikus agymunka, az, hogy akkor, abban a pillanatban úgy tudj megszólalni, hogy az elfogadható minőség legyen a filmen.

Szeretnél filmezéssel foglalkozni?

Hogyne! Imádok filmekkel foglalkozni! Volt is már szerencsém hál’ Istennek, és jó lenne még több. Fantasztikus helyeken forgathattam, pl. Pozsony mellett a hegyekben, a semmi közepén. Nem volt infrastruktúra, a stábnak ki kellett építeni annak érdekében, hogy a forgatás le tudjon zajlani. Hihetetlenül sok emberről van szó, és mindenki tudta és csinálta a dolgát. Ami nagyon felszabadító dolog. Egy olyan szimbiózist, együttműködést, és együtt gondolkodást jelent a filmkészítés, ami szerintem a színházban sokkal kevesebbszer fordul elő. Mostanában egyre kevésbé, mivel a társulati létezés, mint olyan, egy új értelmet nyert fogalom… bizonyos intézkedések okán. A Színművészeti Egyetemen Hajdú Szabolcs fantasztikusan vezetett be minket a filmkészítés mibenlétébe, és rendkívül gyönyörű oldaláról mutatta be, hogyan is működik ez.

Kanyarodjunk akkor vissza a színházhoz. A színészi életednek jelentős része Kaposvárhoz kötődik. Mesélnél róla kicsit?

Kalandos volt, sőt, több mint kalandos. Kompletten megkaptam az összes igazgatóváltást, ami a mostani időszakot megelőzte. 2006-ban érkeztem a színházhoz, Ascher Tamás hívására, aki akkor még főrendező volt ott. Babarczy László 2006. április 28-ra, - édesapám születésnapjára- parancsolt le a kaposvári színházba, ahol éppen Ascher premier volt. A Rejtő-Hamvai-Varró-Darvas féle Vesztegzár a Grand Hotelben című előadás. Fantasztikus este volt. Iszonyú jól szórakoztam, nagyon tetszett az előadás, a színészek és a hangulat... A szünetben íratták alá az igazgatói irodában a szerződést. Kinevezésnek hívták akkor még, közalkalmazotti kinevezésnek. Az évad koronázásaként megnéztem még egyszer a Csak egy szög című előadást, amit Mohácsi János rendezett és persze oda-vissza voltam a gyönyörűségtől. Nagyon boldog voltam, hogy ennek a társulatnak a tagja lehetek. Egyszerűen szerelmes voltam az előadásba. Csodálatos gesztusokat találtam benne, elég jó színpadi megoldásokat, és egy pillanatig nem éreztem azt, hogy mondjuk a származásomra nézve dehonesztáló jelleggel működnének a történések a színpadon. Sőt, rengeteg más pozitív dolgot láttam, rendkívül sok szeretetet, békét, harmóniát, barátságot, sugárzó életkedvet és fantasztikus közösséget, amiben fantasztikus egyének alkotják az „egészet”.

Így érkeztem meg a társulatba augusztusban és volt egy teljes „Babarczy évadom”, ami két előadástól volt hangos: az egyik Csehov Három nővér produkciója, ami mindenféle tekintetben - szakmai szempontból- komoly vállalásnak tűnt és komoly érdeklődés övezte az eseményt. A másik pedig Mohácsi 56 06 / őrült lélek vert hadak című előadása volt. 2006-ról lévén szó, amikor is boldog boldogtalan színház 56-os témájú darabokat mutatott be. Erre iszonyú sok pénzt kanyarított a mindenkori kormányzat, lehetett szépen pályázni. És nem volt más feltétel, csak, hogy a 2006-os esztendőben legyen bemutatva és témájában kötődjön a történelmi eseményhez. Hihetetlen próbafolyamat volt minden szempontból. Az egész évad megcsúszott attól, hogy azt bemutattuk. Ámulattal figyeltem fiatal, frissen szerződtetett kollégáimmal, ahogy egyszer csak megérkezik a kemény mag a színházba és „neki lát” a feladatnak, Kovács Zsolt, Kocsis Pál, Pető Kata, Csapó Virág, Nagy Viktor, teljesség igénye nélkül. Tényleg egy teljesen más létezés volt onnantól kezdve a színházban. Nem mindennapi menetrend, állandó csúszkálások, csak az előadások voltak figyelembe véve, semmi más. Mindig mindenhol fénymásoló meleg papírok, és szövegrészletek hevertek, mindig minden változott, és egyszer csak ott volt egy előadás. Nem voltam jó benne, nem sikerült jónak lenni. Ennek sok oka volt és hajlamos vagyok rajtam kívül álló hibákat is feltételezni. De nagyon édes helyzetben mutathattam meg magamat. Egy olyan fiatalembert játszottam, aki disszidálni próbált, de egy toll miatt inkább a vasfüggöny innenső oldalán marad. Rettenetesen kíváncsi voltam Mohácsi János azon részére, amiről minden színész beszél, hogy milyen rohadt jó vele dolgozni. Totál alárendeltem magam neki. Holott, valószínűleg az lett volna a jó fajta együttműködés, ha kiderül a véleményem a tennivalóról. Ettől a fura együttműködéstől kialakult egy szakadék köztünk. Ez csak azért érdekes, mert miatta mentem Kaposvárra, viszont onnantól kezdve nem lehetett részem az előadásaiban, amit nagyon sajnáltam. Elég jókat rendezett még Kaposváron, és attól függetlenül, hogy nem játszottam ezekben az előadásokban, nagyon büszkévé tett, hogy a társulatom ilyen produkciókat visz színpadra. 2008-ban mutatták be A helytartó című előadást és ugyanabban az évben volt egy Istenítélet rendezése is Jánosnak Pécsett, és a POSZT-ra (Pécsi Országos Színházi Találkozó - szerk.) azt választották be, a kaposvárit pedig nem. Ehhez képest, szerintem a kaposvári rendezése jobb volt, és sokkal többet jelentett, hogy János egy „olyan” témához nyúl és azzal foglalkozik. Nagyon rossz bizonyítvány a mindenkori válogatók reputációjában, azt gondolom. És talán az volt az első alkalom, hogy számottevően tették tanúbizonyságát annak, hogy vannak politikai szempontok a válogatás alkalmával, és ez igen elszomorító. Sajnos, ameddig nem ér véget az adok-kapok, tehát az egyik fél nem lesz nagyvonalú és valóban körültekintő, addig ez nem áll meg és nem jósolok komoly jövőt a szakmánknak. Szakmai szempontból tehát, ha nem a minőség határozza meg a fesztiválok  jellegét, onnantól kezdve azoknak nincsen értelme. Akkor minek csinálni?

Ez most már nem csak a fesztiválokra, hanem a színházakra is igaz.

Azért ennyire nem szomorú a helyzet. Az emberek általában nem politizálni indulnak neki a nagyvilágnak, csak élni szeretnének, de nem úgy, hogy állandóan a gyűlöletük kifejezésére keresnek kapaszkodókat. Az emberek nem így élnek szerintem. És amint a színházakba is beköltözik a politika, markáns jelét fogja adni a nézősereg a nem tetszésének. Amint ideológiai szempontból akarják vezetni a figyelmet valamilyen irányba, az emberek nem lesznek kíváncsiak. Ez meggyőződésem! Az emberek élni szeretnének, nem politizálni.

Ezekkel a tapasztalatokkal és élményekkel a hátad mögött, mit felelnél arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen ki is az a Mózes Balázs?

Az Egyetemen arról beszéltek a mestereink sokat, mennyire fontos önmagunk megismerése, és az a folyamat egyébként mennyire végtelen tud lenni. Nem kedvelem azokat az embereket, akik határozottan tudják állítani magukról, kik is valójában. A kételynek szerintem mindig teret kell adni, szélesen tartja az ember figyelmét. Továbbá 30 éves koromra nem állítanám, hogy már mindent tudhatok magamról. És nem akarnék elhamarkodott címkét magamnak.