I love you like crazy - de mindenekfelett?

A kép forrása: http://my.spill.com

Néha szeretünk megnézni egy klasszikus, szép szerelmes filmet, hinni a fehér ló hátán érkező szőke hercegben,  a problémák nélküli kapcsolatokban és a happily ever after-ben.  Van viszont, hogy nem vágyunk a cukormázra. Néha nincs szükségünk a Disney-mesék és a hollywoodi filmek sugallta rózsaszín álomvilágra. Ilyenkor jöhet jól az origo filmlistája azokról a romantikus filmekről, amelyek ugyan a szerelmet mutatják be - de cseppet sem megszokott módon. Ilyen a Like crazy című film is, melynek fő tanulsága nem egyéb, minthogy a szerelem mégsem győz le minden akadályt.

Úgy gondolom, a 27. Sundance Filmfelsztivál legjobb játékfilmjének nem a története az, ami igazán erős. Adott két ember, az angol Anna (Felicity Jones) és az amerikai Jacob (Anton Yelchin), akik szerelmesek lesznek. Csak így, egyszerűen, természetesen, ahogy akárkivel megtörténhet. Szerelmüket ugyanakkor nem mindennapi próba elé állítja az élet: Anna hazautazását követően a vízumszabályok megsértése miatt nem térhet vissza Amerikába. A fiatalok kapcsolatuk érdekében megtesznek mindent, amit mi is megtennénk: megpróbálják a távkapcsolatot, megpróbálják együtt, megpróbálják külön - mégis minden próbálkozásnak az a vége, hogy senki sem boldog. 

S hogy miért is írom, hogy nem a történeten van a hangsúly? A távkapcsolatokban rejlő nehézségeket ugyanis sokan mások is filmre vitték már. Vannak e témában híresebbek, mozgalmasabbak, "rózsaszínebbek". De ennél igazabbak aligha. 

Annával és Jacobbal bárki tud azonosulni. Érezzük azt az önfeledt, bensőséges és tiszta szerelmet, ami e formájában tényleg csak a diákszerelmek sajátja. Átérezzük a lány "Élj a mának!" felfogását, mikor vízumának lejárta után nem tudja maga mögött hagyni Amerikában a szerelmét. Átérezzük azt a  szenvedést, amit a másik hiánya okoz nekik, s azt a fajta magatehetetlenséget, amikor tudjuk, nincs mit tenni, várni kell. A lehetőségre. A csodára? A másikra. 

A kép forrása: http://www.scaddistrict.com

Persze az életük egymás nélkül sem áll meg, s ez az, ami igazán nehézzé teszi kettejük kapcsolatát. Karrierjük ível felfelé, s mindkettejük életében megjelenik másvalaki is. Aki ott van mellettük. Akikről Anna és Jacob, de mi magunk is érezzük, hogy többet, mást érdemelnének. Így tulajdonképpen négy ember sorsa az, ami a két szerelmes életén keresztül elénk tárul. S ahogy beleéljük magunkat Anna és Jacob lelki világába, úgy sajnáljuk és éljük át Sam (Jennifer Lawrence) és Simon (Charlie Bewley) helyzetét. Akik nem kapnak maguk mellé teljes értékű társat és embert, mert - ahogy a lány tulajdonképp ki is mondja - ami Anna és Jacob között van, az megismételhetetlen. 

Bár nagy szavak ezek, mégis érezzük, hogy igazak. S valóban nem a csöpögős, jól megszokott módon, hiszen a távolság mellett egyéb, tényleg életszerű problémákkal kell szembenézni mind a lánynak, mind a fiúnak. Elvárható-e a másiktól, hogy feladja addigi életét, s egy másik kontinensre költözzön a szerelemért? Lehet-e, tudunk-e választani a szerelem és a karrier/megszokott élet között? S egyáltalán - megéri-e? Anna és Jacob végül meghoznak egy döntést. De miért érezzük, hogy mégsem boldogok?

A rendező, Drake Doremus szerint ez a film a soha el nem haló szerelemről szól. Szerintem inkább arról, hogy előfordulhat, hogy ez a soha el nem haló szerelem az igazi boldogságunk akadálya. Hiába szeretünk like crazy...