A National Theater Live program ezúttal a Donmar Warehouse-ból közvetített színdarabot az európai mozikba, így a magyar Uránia Filmszínházba is. Shakespeare Coriolanusa nem a legismertebb és nem is a legkedveltebb műveinek egyike. Történetének legfőbb színhelye a politika, hiába nagy harcos, nemes fővezér a címszereplő, bábjává válik a hatalmi játszmáknak, és pont emiatt rendkívüli koncentrációt igényel, hogy ép ésszel követni tudjuk az eseményeket, és még inkább a szereplők szavainak és tetteinek miértjét. Nem volt egyszerű feladat, de kétségtelenül megérte a "fáradtságot", mert ha az ember elkapta a szálat, az magával rántotta teljesen.
Nézői szempontból mégis talán az volt a legnehezebb, hogy igazolni tudjuk magunk előtt a főszereplők viselkedését. Hiszen mindig könnyű egy olyan karakterrel végigmenni, aki jogosan áll bosszút, vagy akit bántanak és ezért lesz olyan, amilyen, amikor okkal történnek a dolgok. De Coriolanus büszkesége, kegyetlen és undok elhatárolódása, valamint agresszív lenézése a köznép irányába nem igazolható semmilyen szívből jövő jó akarattal sem. Mégis, amikor a hatalmi játszmák martalékává válik, és a politika bábjaként rángatják, megsajnáljuk, mert meg kell sajnálnunk. A történet röviden:
Caius Martius tábornokként, a város katonáit vezetve sikeresen legyőzi a volszkokat Coriolnál, ami után megkapja a Coriolanus nevet. E győzelemből visszatérvén Rómába erőskezű anyja és barátai nyomására megpróbálja elnyerni a konzuli címet, ám a római plebs irányába tanúsított végtelen lenézése és arroganciája, valamint a háta mögötti politikai lázítások miatt szándéka kudarcba fullad. Ezzel sok ellenséget szerez magának. A helyzet pedig odáig fajul, hogy a korábbi hőst, Róma megmentőjét árulónak bélyegzik, majd száműzik a városból. A csalódott tábornok "hálátlan" népe ellen fordul, és a volszkokkal köt szövetséget. Koldus álruhába öltözve felkeresi korábbi nemezisét, Tulliust házában. Ketten meggyőzik a volszkokat, hogy a fegyverszünetet figyelmen kívül hagyva támadják meg Rómát. Amikor Coriolanus és a volszkok megfenyegetik a várost, a szenátus feleségét, gyermekét és anyját küldi színe elé, hogy próbálják meggyőzni őt: hívja vissza katonáit. Ő látván meggyötört szeretteit, megenyhül és visszahívja csapatait Róma határából. Ezzel a tettével azonban eléri, hogy a rómaiak után a volszkok is hűtlenséggel vádolják, ami végzetes következményekkel jár rá nézve.
Érdekes volt nézni ezzel a szereposztással az előadást, mivel első élményként még előttem lebegett Ralph Fiennes filmje, amelyben saját maga játszotta a címszerepet. Abban a feldolgozásban a tábornok gőgje és arroganciája hiteles volt és kemény. Valahogy benne tud lenni az 52 éves színész arcában ez a negatív kisugárzás. Ezzel szemben Tom Hiddleston fiatal vonásai meglágyították a karaktert. Valahogy könnyebb volt őt támogatni és sajnálni még akkor is, amikor elemi haraggal reagált az őt ért támadásokra. Ő nem keltett félelmet, inkább törékenyebbé tette Coriolanust. Egy fiatal férfi volt, akire egyetlen ember képes igazán hatni, és ez az édesanyja. Büszke harcosként járt-kelt a színpadon, de valahogy mindvégig inkább volt az események áldozata, semmint vezére. Valójában inkább volt egy hétköznapi, meggyötört férfi, semmint az elszánt, kegyetlen hadvezér, akit csak a harag vezérel. Érzelmei rendkívüli skálán mozogtak. Az elszánt küzdelemtől a rövid, de megnyugvó szereteten keresztül a kitörő indulaton át a végső, mélyről feltörő bánatig. Nem tudok szó nélkül elmenni a záró jelenet elképesztő drámaisága mellett, amikor a hadvezér amúgy mindvégig erős és határozott anyja egy teljes mértékig megtört asszonyként térdel fia elé és könyörög.
Deborah Findlay elképesztő büszkeséggel és tartással van jelen az egész előadás alatt a színpadon. Mindvégig kezében tartja az eseményeket, de a végén ő is csak egy anya marad, aki fiának könyörög. Egy asszony, aki feladja elveit és térdet hajt, mert tudja, hogy nem csak városa, de szeretett fia is oda lesz, ha az ostrom kezdetét veszi. Azt azonban nem tudja, hogy szeretetének ereje, amely Róma felmentését meghozza, egyben saját gyermekének veszte is lesz. Ezért is remek drámai kettős az övé Tom Hiddlestonnal. Mert végig ott van a tisztelet és szeretet köztük, de amikor Coriolanus lelke eltorzul az őt ért csapások hatására, anyja az, aki képes a rideg, mozdulatlan férfi arcot fájdalmas zokogásra késztetni. A három órás előadás legmegrázóbb jelenete az övék. Mert jómagam bár sok színpadi könnyet láttam már, de eddigi pályafutásom során ha egy, vagy két ehhez hasonló, valódi, mélyről jövő zokogást megéltem, mint amit ez a fiatal brit színész mutatott nekünk a színpadon. Amikor összemosódik a játék és a valóság. Nem voltunk benne biztosak, hogy folytatódhat az a jelenet, mert bizony hosszú percekig csak néma csend volt és mi is, akár csak a többi színész a színpadon, csak végtelen bánattal tudtuk nézni, ahogy a rendíthetetlen harcos képe előttünk hullik darabokra, és nem marad ott más, csak egy anyja szorításában síró fiú. "...Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik..."
Deborah Findlay elképesztő büszkeséggel és tartással van jelen az egész előadás alatt a színpadon. Mindvégig kezében tartja az eseményeket, de a végén ő is csak egy anya marad, aki fiának könyörög. Egy asszony, aki feladja elveit és térdet hajt, mert tudja, hogy nem csak városa, de szeretett fia is oda lesz, ha az ostrom kezdetét veszi. Azt azonban nem tudja, hogy szeretetének ereje, amely Róma felmentését meghozza, egyben saját gyermekének veszte is lesz. Ezért is remek drámai kettős az övé Tom Hiddlestonnal. Mert végig ott van a tisztelet és szeretet köztük, de amikor Coriolanus lelke eltorzul az őt ért csapások hatására, anyja az, aki képes a rideg, mozdulatlan férfi arcot fájdalmas zokogásra késztetni. A három órás előadás legmegrázóbb jelenete az övék. Mert jómagam bár sok színpadi könnyet láttam már, de eddigi pályafutásom során ha egy, vagy két ehhez hasonló, valódi, mélyről jövő zokogást megéltem, mint amit ez a fiatal brit színész mutatott nekünk a színpadon. Amikor összemosódik a játék és a valóság. Nem voltunk benne biztosak, hogy folytatódhat az a jelenet, mert bizony hosszú percekig csak néma csend volt és mi is, akár csak a többi színész a színpadon, csak végtelen bánattal tudtuk nézni, ahogy a rendíthetetlen harcos képe előttünk hullik darabokra, és nem marad ott más, csak egy anyja szorításában síró fiú. "...Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik..."
Érdekes, hogy alapvetően a színdarab másik főszereplőjeként Tullius szerepében Hadley Frasert kellene megjelölnöm Deborah Findlay helyett, ám a főellenség szerepe ezúttal kevésbé fontos szerep, mint mondjuk a filmben. Igaz, hogy a volszk vezér méltó ellenfele a rómaiaknak, erős kezű, mégis valahogy mindvégig benne bujkál egyfajta megértés és tisztelet Coriolanussal szemben, ami miatt pont, hogy meghökkenéssel ér minket a végkifejlet pálfordulása. Nemes hadvezér, egy becsületes harcos, aki több éves, véráztatta ellentétét teszi félre, hogy aztán keblére ölelje száműzött ellenségét. Majd mikor már azt hinnénk, hogy eljöhet egy szebb befejezés, születhet jó megoldás, úgy hiszem leginkább saját sértett büszkesége okán a kegyetlenséget választja. Hadley Fraser meglepő választás volt erre a szerepre. Főleg mivel az európai közönség nem igazán, vagy csak musical szerepekből ismerheti, így lássuk be, Az operaház fantomja Raul, vagy a Nyomorultak Javert szerepe után egy abszolút prózai, és méghozzá egy ilyen kemény kiállású, egészen másfajta színészi játékot követelő karakter valóban embert próbáló feladat volt, amiben ő abszolút helyt is állt.
Ugyancsak rendkívüli elismerés illeti Mark Gatisst, aki Meneniusként próbálta mindvégig támogatni Coriolanust. Apja helyett apja volt. Érdekes, hogy az amúgy majdnem végig derűs karaktert hogyan töri meg a szeretett barát és fiú elutasítása. A mókás nagybácsi mosolya lehervad, szemeibe könny szökik, és elemésztő bánat lesz úrrá rajta. A közönség feszült mozgolódásában érződött, hogy egy emberként mennénk oda legszívesebben megvigasztalni.
Végül muszáj szót emelnem a színpadtechnika mellett. A korábbi Macbeth előadáshoz hasonlóan ez is egy kis színpados megoldás volt. A játszóteret körbevette a közönség, akikhez a színészek plebsként, Róma népeként szóltak, ha a jelenet úgy kívánta. Nem volt felesleges hatásvadászat, bár visszatérő elem volt a vér, amely méltó jelképe volt Róma azon századának. A színpadon szinte mindig jelen volt az összes színész. Ha éppen nem a jelenetben, úgy az árnyékba visszahúzódva, egy széken ülve néztek maguk elé. Különös hangulatot teremtett ez a közeg. Ott voltak, de mégsem. Részesei voltak az eseményeknek, de mégsem. Nem igazán voltak kellékek, vagy díszletek, csak a letisztult játék. Talán leginkább a minimalista megoldással tudnám jellemezni. Nagyobb szerepet kapott inkább a koreográfia. A harcjelenet precízen megrendezett küzdelem volt, bár még érződött rajta a színészek erős koncentrációja, hogy ne sértsék meg egymást. Talán ez volt a leginkább műanyagszagú az egész előadásban. Ezen túl azonban minden gesztus, mimika elképesztő valódisággal született meg. Például kiemelkedő jelenet volt Coriolanus megtérése Tullius elé. Ahogy a büszke vándor térdet hajt és felkínálja önnön életét ellensége kezének, mögötte egy gyilkolásra kész volszk harcossal. A feszült várakozás átlengte az egész teret.
Azt hiszem az összegzés a legnehezebb feladat ennél az előadásnál. Számtalan momentumot ki tudnék emelni, ami tetszett, bár olyat is, ami kifejezetten elaltatta a figyelmemet. Azt kell, hogy mondjam, a rendezőnek (Josie Rourke) tisztában kellett lennie azzal, hogy Shakespeare ezen művét csak komoly színészi háttérrel tudja eladni, és ehhez méltóan válogatta össze a csapatot. Ha nem ezek a művészek játszották volna, nem biztos, hogy ilyen sikereket ér el. De a nevek magukért beszélnek, sőt, bebizonyítják, hogy érdemes időt szánni azokra a művekre is, amiket annyira nem ismerünk.
Zárásként egy rövid videó arról, hogyan készültek fel a művészek a Coriolanus bemutatójára:
Zárásként egy rövid videó arról, hogyan készültek fel a művészek a Coriolanus bemutatójára:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése