Három játszóhelyen három premierrel vette kezdetét a színházi szezon a szegedi teátrumban. Szeptember 23-án a Kisszínházban Ben Jonson komédiáján, a Volponén derülhetett a közönség, rá egy hétre pedig egy új helyszínt próbálhattak ki a színészek: a Nagyszínház balett-termében Hubay Miklós drámáját, a Nérót mutatták be. Október hatodikán, az aradi vértanúk kivégzésének emléknapján a nagyszínpadon Erkel Ferenc nemzeti operája, a Bánk bán aratott sikert.
Shakespeare kortársa, Ben Jonson vérbő komédiával örvendeztette meg a nagyérdeműt. A Volpone ma is aktuális kérdéseket feszeget: hogy maradhatunk felszínen, hogy lehet érvényesülni ebben a társadalomban? Ismerjük a régi mondást: Szemesnek áll a világ. Ravasznak kell lenni, mindig mások előtt járni két lépéssel, s persze, mentesnek kell lenni mindennemű erkölcsi gáttól. Beszédesek Jonson állatkarakterei, amelyekkel szereplőit ruházza fel: Volpone, a Róka, a főszereplő, aki nagyon ravasznak képzeli magát, s ügyes csellel csalja ki polgártársai pénzét, s Mosca, azaz a Légy, Volpone nem kevésbé agyafúrt, levakarhatatlan szolgája. De említhetjük még az önimádó kereskedőt, Corvinot, a Hollót, vagy a károgó, kuporgató uzsorást, Corbacciot, a Varjút, vagy a „haldokló” Volpone körül köröző közjegyzőt, Voltorét, a Keselyűt. Lehangoló persze azt látni, ha a színen rókák és legyek, varjak, hollók és keselyűk marakodnak a koncon, ha sehol egy pozitív hős, aki igazi erkölcsi iránytűvel rendelkezne. Egy ilyen erkölcsi fertőben vajon ki lesz a legügyesebb? Eltölthet-e bennünket némi megelégedéssel, hogy mind közül a legkisebb lesz a végső győztes, hogy a mindenkit becsapó, mindenkitől pénzt kicsaló Volponét végül saját, eladdig hű szolgája, Mosca fogja elárulni, tőrbe csalni? A Csiszár Imre rendezte színdarabban Gömöri Krisztián (Volpone) és Borovics Tamás (Mosca) zseniális párosának játéka kizökkentett a hétköznapok gondjaiból, s nem éreztem vontatottnak az előadást annak ellenére sem, hogy majd három órán át szögezett oda a nézőtérre. A zárókép is szembesített azzal, hogy a mai Magyarország a Moscához hasonló ügyeskedők prédája lett. A közönség arcába önelégülten vigyorgó fickó habonyi divatot követ: méregdrága kabát, s Gucci táska, vagy ahhoz hasonló, s a beállás is épp olyan, mint amilyennek a miniszterelnöki tanácsadót láthatjuk az őt ábrázoló lesipuskás felvételeken.
Új játszóhely született a teátrum balett-termében. Az alagsori, alig félszáz nézőt befogadó kis terem hihetetlen intimitást biztosít, lehetőséget ad arra, hogy a szereplők legkisebb arcrezdülését is látva a pszichikai folyamatok mögé nézhessünk. S erre mindjárt találtak is megfelelő darabot: Hubay Miklós Néró című drámáját, melyben az őrült császár hatalomra jutását, elméjének megbomlását, egy végtelenül keserű anya-gyermek kapcsolat alakulását, a tomboló terror elszabadulását láthatjuk. Fekete Gizi Agrippinája igazi jutalomjáték. Szenvtelen arccal, méltóságteljesen alakítja a kegyetlen anyacsászárnőt, aki kezdetben még hatásosan irányítja Nérót, majd mégis azzal kell szembesülnie, hogy fia szembeszáll vele, végleg lerázva magáról az anya fojtogató ölelését. Fekete Gizi a darab végén mint egyszerű római polgár jelenik meg szembesítve a császárt mindazzal, amivé tette Rómát. A vak nő allegóriája sok mindenre enged következtetni. Ádám Tamás egyszerű játékával megfestett Senecája már a meggyötört, megkopott filozófust mutatja, aki azonban egykor nagyon is hatásosan készítette fel az uralkodásra Nérót. A nevelőjén is túltevő ifjú császár, az udvari intrikákat mesterien űző, vérre szomjazó Néró szerepében Kárász Zénó látható, aki amolyan csendes őrültre veszi a figurát. Kárász sokkal inkább a tekintetével játszik, semmint a szavaival. Ez ebben az intim térben nagyon is hatásosan működik máris bizonyítva ezzel a kis terű játszóhely létjogosultságát. A darab gyengéje ugyanakkor, hogy nagy lóugrásokban halad. Történelem tanárként lehet rálátásom a Julius-Claudius dinasztia intrikus légkörére, egy laikus néző számára azonban az előadás végére nem fogynak el a kérdőjelek. Az alig egyórás előadás végén jogosan érezhetjük úgy, nincs minden drámai lap kijátszva.
A Nagyszínház színpadán a 2016/2017-es évad első nagybemutatója Erkel Ferenc operája, a Bánk bán volt. Galgóczy Judit rendezésében egy minden elemében impozáns előadást láthattunk, melyben a letisztult háttér és a reformkort, Erkel korát idéző jelmezek különösen szép tablóképeket tártak elénk. A mostani előadás különlegessége, hogy nem a múlt század negyvenes éveinek Nádasdy Kálmán-féle színpadi adaptációjához nyúlt vissza a rendező, hanem az eredeti Erkel-partitúrához. A jól ismert bordal, valamint a Simándy József hangjával már szinte összefonódott „Hazám, hazám” című nagyária azonban most is gyönyörűen szólt, utóbbi a főszereplő László Boldizsár hangját dicsérve. A szereplők közül mindenképp ki kell emelni a fiatal Kálnay Zsófiát, aki páratlan szépségével, méltóságteljes megjelenésével mindvégig uralta a színpadot. Még „holtában” is. Az ő kiállásának és a kissé modern, kissé középkori divatot vegyítő, fenséges ruhát álmodó jelmeztervezőnek hála, Gertrúd kilógott a rebellis magyar férfiak uralta közegből. Altorjay Tamás vívódó II. Endréje és Kelemen Zoltán panaszos Tiborca szintén ikonikus szereplői voltak az előadásnak. A Bánk bán – akár Katona József drámájára, akár Erkel operájára gondolunk – örökérvényű mondanivalóval bír a magyarság számára. A különböző korszakokban persze a hangsúlyok kissé eltolódhatnak, de az alábbi kérdések újra és újra aktuálisan visszatérnek: Hogyan viszonyul a magyarság az idegenekhez? Hogyan csapódik le a nép egyszerű gyermekében, ha azt látja, egész életében csak gürcöl, megfeszül a munkájában, s nem jut egyről a kettőre, miközben egy szűk elit ingyenélői keserves munka nélkül is hihetetlen előnyökhöz jutnak, s nincs más dolguk, mint hogy élvezzék az életet? S miként egyesül a társadalmi frusztráció a xenofóbiával, mikor az átlagember a népnyúzó ingyenélőt az idegennel azonosítja?
Három játszóhely, három premier, három műfaj. Különböző korszakok és kultúrák, mégis hasonló karakterek. A három darab hasonló figurákat leplez le: az ügyeskedőt, a ravaszt, az ingyenélőt, a hatalmával visszaélőt, a mindenkin átgázolót, a mindenkit megvásárlót, s velük szemben ott találjuk a igazságot képviselő kisembert, a reménytelen szélmalomharcot vívót, a hatalommal szemben lázadót, az urakat megleckéztetőt. A végkicsengése persze mindhárom darabnak más. A Volpone győztese a hatalomnak fricskát mutató, a hatalmasok technikáit elsajátító szolga, Mosca. Bánk azonban kemény árat fizet az árulásért, azért, mert önmaga kívánt igazságot szolgáltatni a meráni királyné meggyilkolásával. Hubay Miklós drámájában nem marad más, mint a pőre hatalomvágy, a tobzódó terror, mely nemcsak a hatalmasokat – mint például Agrippina és Seneca -, de a játszmákból kimaradni szándékozó kisembert is magával ragadja. A hatalmasok és az igazságszerető, magányos harcosok konfliktusai, a társadalmi igazságtalanságok, a kisember szerepe a történelemben mind bőséges témát adtak erre az évadra a Szegedi Nemzeti Színháznak. Műfajtól függően találkozhatunk ezekkel a jelenségekkel s emberi karakterekkel hol brutális, hol humoros formában, hogy kicsit megmozgassuk a rekeszizmokat, vagy épp, hogy legyen min gondolkodni este tíz után is Thália kapuján kilépve.
Írta: Rechtenwald Kristóf
Írta: Rechtenwald Kristóf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése