A mai nappal kezdetét vette a Pécsi Országos Színházi Találkozó. A hagyományos megnyitóra a Színház téren került sor, ahol az érdeklődők sokaságában szinte egy tűt sem lehetett volna leejteni. Nem volt hát könnyű dolga a gólyalábon érkező bábosoknak sem, akiket lelkesen köszöntött a közönség.
A megnyitó hivatalos részét a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, Rázga Miklós kezdte, aki kezében egy szépen megmunkált, igencsak méretes kulcsot tartva intézte szavait az összegyűltekhez. Megtudhattuk, hogy a jelképes eszközzel adja át az események irányítását a pécsi társulat egyik tagjának, Stenczer Bélának, aki egyben a POSZT ügyvezetője is. A színművész pár köszönő szó után köszöntőre kérte fel Pécs polgármesterét, Páva Zsoltot, majd a színházi találkozó díszvendégét, Huszti Pétert.
A Kossuth-díjas színművész Shakespeare-t idézte:
"...Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép : s mindenkit sok szerep vár..."
És mi lehetne találóbb idézet egy ilyen eseményre? Huszti Péter kihangsúlyozta, hogy bár zűrzavaros világban élünk, a színházak, a színdarabok erőt adnak az embereknek eligazodni és mindenek felett hinni.
A formális megnyitó végén a felvonult gyerekkar egy zenés egyveleggel búcsúzott a közönségtől. Ezzel kezdetét vette a 2014-es, XIV. Pécsi Országos Színházi Találkozó.
Június 7-én, szombaton két remek rendezvényen is részt vehettem. Az egyik a délelőtt folyamán a PMFC-vel (Pécsi Mecsek Futball Club) közös szervezésben megtartott szurkolói torna volt Pécs legnagyobb stadionában. A sportesemény különlegességét emelte, hogy az induló csapatok a világbajnokság részt vevő országainak nevén indulhattak, így láthattam élőben például egy Anglia-Olaszország meccset. A lelkes fiatalok mellett VIP csapatok is indultak, így többek között a Pécsi Nemzeti Színház művészei is, akik bravúrosan mozogtak a kispályás mérkőzésen. Mégis a délelőtt leginkább várt eseménye a Színészválogatott - PMFC Öregfiúk meccse volt. A szoros mérkőzés végül döntetlen 4-4 állással végződött, de az utolsó percekig kétséges volt a kimenetel. Mindenképp tiszteletet érdemelnek a focisták, hiszen a 31 fokos tűző nap ellenére kitartóan rúgták a bőrt a stadion nagy pályáján.
A nap másik eseménye a Játszótársak (A függöny mögött) beszélgető műsor volt, amely hagyományosan Szolnoki András vezetésével zajlott, ezúttal Piros Ildikó és Huszti Péter részvételével. A közel három órás beszélgetés során betekintést nyerhettünk a színész házaspár pályájának kezdetébe, közös életük alakulásába, vicces színfalak mögötti történeteket hallhattunk. Bár nem ez volt az első ilyen műsor, amin részt vettem, kétségtelenül nagy benyomást tett rám, két ilyen kaliberű művész és még inkább két ilyen elképesztő személyiség megismerése, még ha csak karcoltuk is a felszínt. Minden történet, minden gondolat tanulságos volt és bár a közönség, túlzás nélkül mondhatom, átlagosan hatvan éves volt, úgy éreztem egyedüli fiatalként, hogy sokkal több korombélinek kellett volna ott lennie, meghallgatnia őket. Mert kiktől tanulhatnánk meg az élet mikéntjét, ha nem azoktól, akik igazán megélték minden percét. Ráadásul mind a két színművész igazi gondolkodó, filozofáló személy, akiknek gondolatai csodás iránymutatók lehetnek mindannyiunk számára.
Bevallom őszintén, hogy az utolsó nagyjából fél órában elhangzottakat még meg is könnyeztem. Huszti Péter a hitről beszélt. Tudjuk, hogy sokszor idézi Gorkij gondolatait: "Ha hiszel, van; ha nem hiszel, nincs... Amiben hiszel, az van..." És mennyire helytállóak ma is, mindig ezek a szavak. A hit... Hosszan, már-már megrendülve beszélt a hit fontosságáról. Nem a vallásról, hanem a valós hitről. Ezt követően pedig átkötötte gondolatait Shakespeare Hamletjére. Ahogy azt könyveiben is többször felemlíti, az az előadás sokat tett hozzá az életéhez. És tökéletesen, csillogó, érzelmekkel teli tekintettel idézte fel az V. felvonásból a dán herceg szavait:
"...Tapot se; dacolunk e baljóslattal: hisz egy verébfi
sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most
történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik;
s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá
lenni; addig van. Miután senkinek sincs olyanja, mit
itt ne hagyjon: mit árt elébb hagyni el?..."
A közönség együtt lélegzett vele. Bár ez "csak" egy beszélgető műsor volt, olyan előadásban volt részünk, amelyet a legnagyobb színpadok is megirigyelnének. Könnyes szemmel hallgattuk a szavakat...
És amikor már azt hittük, nem lehet ennél nehezebb a szívünk, Piros Ildikó állt fel és szavalta el Szabó Lőrinc Szövetség című versét:
"Ágaink egybecsavarodtak,
gyökereink összefogóztak,
árnyunkba utasok heveredtek,
lombunkból madarak szárnyrakeltek, -
magunknak mi már megmaradjunk,
másnak, egymásnak annyit adtunk,
annyit kinlódtunk és mulattunk,
hogy vígak, búsak, rosszak és jók,
lettünk egy kicsit már hasonlók.
Mikor a sors összeültetett,
csemeték voltunk még, gyerekek,
fiatal társak, szövetkezők,
rosszabbak elől menekülők,
játszottunk tündéri fuvolákkal,
haragos, fekete trombitákkal,
nem törődve senki fiával:
elszakadók és összehajlók,
valami titokban hasonlók.
Aztán nőttünk - Védett az isten,
nincs fejsze, amely leterítsen,
jöttek ránk fénylő fegyverekkel,
mi álltunk hallgató sebekkel,
s ki ellenünk tört, keze fonnyadt,
szúrós tűzben csontja megolvadt,
háza bedőlt, szeme kisorvadt, -
s mi álltunk, két fa, virágba bomló,
elrendelt csodához hasonló.
S ez biztat, ez, az érthetetlen.
Mesében állunk, csoda-kertben, -
s ha mese, a fának is lehet szive,
zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite,
mint a harangok, ha vasárnap
Kálvin lelkével nekiszállnak
az illatos, napos határnak:
jövőt zeng két hang, muzsikáló,
szétlüktetve egybefonódó.
Kétszer-egy sors az isten előtt,
szövetség nem lehet más se különb:
hogy én mi vagyok, nem tudom,
csak azt, hogy benned bizhatom:
bármennyit sírtál, hadakoztál,
jönne uj vihar, rámhajolnál,
magad ellen is átkarolnál:
egymásra fájva rászorulók,
lettünk mindenkihez hasonlók.
Két fa, együtt, testvéri lombban,
egyek vagyunk sok fájdalomban,
örömökben és kényszerekben,
máskép tán élni is lehetetlen:
magunknak hát már megmaradjunk,
gyökereinkről ne szaladjunk,
tavaszban, őszben gyarapodjunk,
legyünk hívők, bátrak, kitartók:
az örök reményhez hasonlók."
Ezekkel a gondolatokkal ért véget az est... És hogy stílusosan fejezzem be: "...Beszéld el ezt neki, s minden körülményt, Mi okozá – A többi, néma csend...."
Bár az összes versenydarabra bejutni gyakorlatilag a lehetetlennel határos feladat, jómagamnak volt szerencsém három előadást is megtekinteni az elmúlt napokban.
Először a Katona József Színház Gorkij feldolgozását, a Fényevőket nézhettem meg a Pécsi Nemzeti nagy színpadán. Az előadás hűen magában hordozta az oroszok világfájdalmát és örökkön küzdő személyiségé. A színészek mind-mind külön vívják meg belső küzdelmüket, amely az est végére valahogy mégis egységbe forrt egy tragikus fordulat hatására. Bár ez a rengeteg szenvedés komikus formában jut el hozzánk, meglepődve tapasztaltam, hogy jóval a tapsrend után is e körül forognak a gondolataim. És ebben mindig is remekeltek az orosz szerzők. Úgy tanítanak meg a belső vívódás mibenlétére, hogy közben saját magunkon nevetünk. Mindehhez persze elengedhetetlen volt a Katona társulatának már megszokott sok színű profizmusa.
A következő produkció, valamilyen véletlen folytán ismét a Katonások és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának koprodukciója, a Vörös volt. Erről az előadásról már olvashattatok nálunk egy részletes, és rendkívül érzékletes beszámolót. Ezúttal sem okozott csalódást. A darab annyira velős és a maga "egyszerű", szimbolikus módján elementáris, hogy megtalál minden apró momentum és utána még hosszan velünk marad. Sokak szerint esélyes a POSZT legjobb előadásának járó díjra.
Kedd este pedig az Örkény István Színház A képzelt beteg című előadását nézhettem meg. Moliére fanyar-édes művéhez már volt szerencsém évekkel ezelőtt a Pécsi Nemzeti Színház előadásában, és mivel akkor is a Mohácsi testvéreket tudhattam a rendezői székben, számítottam rá, hogy túl nagy meglepetések nem fognak érni az est folyamán. Igaz, azt nem gondoltam volna, hogy egy az egyben ugyanazt a produkciót fogom látni, csak más színészekkel. Bár végülis, ami egyszer bevált, azon kár változtatni. Az önmagukban is nevetséges párbeszédek és bizarr szituációk könnyet csaltak a közönség szemébe a szünet nélküli nevetéstől, és az egész színdarab abszurditása teljes mértékben a történeten kívülre helyezett bennünket. Egész a darab végső jelenetéig, amikor is úgy ért minket a csattanó, mint akit álmából ébresztettek. Hiába volt már tapasztalatom az előadással kapcsolatban, és tudtam, mire számíthatok, az arcunkba kapott végső tanulság súlyos teherként telepedett a vállunkra és bizony már csak a tapsrendnél a színpadról ránk sugárzó őszintén csillogó szemek és mosolyok oldották fel ezt a kényelmetlen érzést. Nem hiába, azért tudott valamit, ez a Moliére, és bizony Mohácsiék még mindig nagyon értik és érzik ezt a "színházasdit".
Szerdán ismét Huszti Pétert hallgathatták az érdeklődők. Pályatársakról, élményekről, szerepekről mesélt a POSZT díszvendége egy előadói est hangulatát idézve, videó és hang bejátszásokkal megtűzdelve. Bár valószínűleg az ott lévők nagy része, így jómagam is ismertük a történetek jelentős hányadát, hiszen olvastuk a könyveket, mégis egészen más volt hallgatni az ő szájából. A magam részéről azon gondolkodtam, hogy gyakorlatilag egy monodrámát látunk megelevenedni, hiszen minden sztori, minden gondolat precízen, szépen artikulálva, jól megszerkesztve és felolvasva került terítékre. Különös kettősséget adott ez az egész eseménynek, hiszen egyrészről mégis csak a saját életének jelentősebb pillanatait elevenítette fel, másrészről viszont talán egy picit túl színpadias lett az egész. Bár az elsőtől az utolsó pillanatig élveztem, sokkal inkább mondanám, hogy egy előadást hallgattam, mintsem egy ember életének mozzanatait. Bár talán ötven évnyi színpad után másképp már nem is működhet ez. Huszti Péter ízig-vérig színész. Minden apró gesztusa, szava, tekintete játszik.
Végül csak elérkeztünk az utolsó naphoz. Szerencsés vagyok, színházzal búcsúztam a POSZT-tól. A Miskolci Nemzeti Színház Woyzeck című előadását láthattam utoljára a program keretein belül és bátran állíthatom, megérte! Remek előadás volt! Egyszerre mai, mégsem új keletű, velőtrázóan drámai és megmosolyogtató és egytől egyig remek színészi munka. Méltó vetélytársa volt az általam első díj esélyes Vörös című előadásnak, éppen ezért szomorúan konstatáltam, hogy egyik előadás sem lett díjazva a gálán.
A XIV. Pécsi Országos Színházi Találkozó Díjazottai:
A szakmai zsűri díjai:
Legjobb előadás: Opera ultima
Rendező: Kokan Mladenović
Újvidéki Színház
Legjobb rendezés: Ascher Tamás
Fényevők
Katona József Színház, Budapest
Legjobb női főszereplő: Elor Emina
Opera ultima
Újvidéki Színház
Legjobb férfi főszereplő: Fodor Tamás
Paul Foster: I. Erzsébet
Vádli Alkalmi Színházi Társulás, Budapest – Szkéné Színház, Budapest - FÜGE
Legjobb női mellékszereplő: Jordán Adél
Fényevők
Katona József Színház, Budapest
Legjobb férfi mellékszereplő: Kaszás Gergő
Paul Foster: I. Erzsébet
Vádli Alkalmi Színházi Társulás, Budapest – Szkéné Színház, Budapest - FÜGE
Legjobb díszlet: Fodor Viola
Mohácsi testvérek: A képzelt beteg
Örkény István Színház, Budapest
Legjobb jelmez: Marina Sremac
Opera ultima
Újvidéki Színház
Legjobb dramaturg: Mohácsi István és Mohácsi János
az Örkény István Színház A képzelt beteg című előadásának dramaturgiai munkájáért
Legjobb színházi zene: Kovács Márton
az Örkény István Színház A képzelt beteg és a Katona József Színház Fényevők című előadásának zenéjéért
Különdíj:
Alkésztisz
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat
A színész zsűri díjai:
Legjobb férfialakítás: Balázs Áron
Opera ultima
Újvidéki Színház
Legjobb női alakítás: Hay Anna
A hosszabbik út
Kerekasztal Színház, Budapest- Szputnyik Hajózási Társaság, Budapest
A Fidelio díjai (a színész zsűri döntése szerint):
Legjobb 30 év alatti színésznő: Lovas Rozi
Bródy Sándor: A tanítónő
Miskolci Nemzeti Színház
Legjobb 30 év alatti színész: Molnár Áron
Sütő András: Az álomkommandó
Vígszínház, Budapest
A közönségzsűri díja:
Kolozsvári Állami Magyar Színház
Csipke
A Színházi Dolgozók Szakszervezetének Básti Lajos díja:
Köles Ferenc
Székely Csaba: Bányavakság
Csiky Gergely Színház, Kaposvár – Pécsi Nemzeti Színház
A nap másik eseménye a Játszótársak (A függöny mögött) beszélgető műsor volt, amely hagyományosan Szolnoki András vezetésével zajlott, ezúttal Piros Ildikó és Huszti Péter részvételével. A közel három órás beszélgetés során betekintést nyerhettünk a színész házaspár pályájának kezdetébe, közös életük alakulásába, vicces színfalak mögötti történeteket hallhattunk. Bár nem ez volt az első ilyen műsor, amin részt vettem, kétségtelenül nagy benyomást tett rám, két ilyen kaliberű művész és még inkább két ilyen elképesztő személyiség megismerése, még ha csak karcoltuk is a felszínt. Minden történet, minden gondolat tanulságos volt és bár a közönség, túlzás nélkül mondhatom, átlagosan hatvan éves volt, úgy éreztem egyedüli fiatalként, hogy sokkal több korombélinek kellett volna ott lennie, meghallgatnia őket. Mert kiktől tanulhatnánk meg az élet mikéntjét, ha nem azoktól, akik igazán megélték minden percét. Ráadásul mind a két színművész igazi gondolkodó, filozofáló személy, akiknek gondolatai csodás iránymutatók lehetnek mindannyiunk számára.
Bevallom őszintén, hogy az utolsó nagyjából fél órában elhangzottakat még meg is könnyeztem. Huszti Péter a hitről beszélt. Tudjuk, hogy sokszor idézi Gorkij gondolatait: "Ha hiszel, van; ha nem hiszel, nincs... Amiben hiszel, az van..." És mennyire helytállóak ma is, mindig ezek a szavak. A hit... Hosszan, már-már megrendülve beszélt a hit fontosságáról. Nem a vallásról, hanem a valós hitről. Ezt követően pedig átkötötte gondolatait Shakespeare Hamletjére. Ahogy azt könyveiben is többször felemlíti, az az előadás sokat tett hozzá az életéhez. És tökéletesen, csillogó, érzelmekkel teli tekintettel idézte fel az V. felvonásból a dán herceg szavait:
"...Tapot se; dacolunk e baljóslattal: hisz egy verébfi
sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most
történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik;
s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá
lenni; addig van. Miután senkinek sincs olyanja, mit
itt ne hagyjon: mit árt elébb hagyni el?..."
A közönség együtt lélegzett vele. Bár ez "csak" egy beszélgető műsor volt, olyan előadásban volt részünk, amelyet a legnagyobb színpadok is megirigyelnének. Könnyes szemmel hallgattuk a szavakat...
És amikor már azt hittük, nem lehet ennél nehezebb a szívünk, Piros Ildikó állt fel és szavalta el Szabó Lőrinc Szövetség című versét:
"Ágaink egybecsavarodtak,
gyökereink összefogóztak,
árnyunkba utasok heveredtek,
lombunkból madarak szárnyrakeltek, -
magunknak mi már megmaradjunk,
másnak, egymásnak annyit adtunk,
annyit kinlódtunk és mulattunk,
hogy vígak, búsak, rosszak és jók,
lettünk egy kicsit már hasonlók.
Mikor a sors összeültetett,
csemeték voltunk még, gyerekek,
fiatal társak, szövetkezők,
rosszabbak elől menekülők,
játszottunk tündéri fuvolákkal,
haragos, fekete trombitákkal,
nem törődve senki fiával:
elszakadók és összehajlók,
valami titokban hasonlók.
Aztán nőttünk - Védett az isten,
nincs fejsze, amely leterítsen,
jöttek ránk fénylő fegyverekkel,
mi álltunk hallgató sebekkel,
s ki ellenünk tört, keze fonnyadt,
szúrós tűzben csontja megolvadt,
háza bedőlt, szeme kisorvadt, -
s mi álltunk, két fa, virágba bomló,
elrendelt csodához hasonló.
S ez biztat, ez, az érthetetlen.
Mesében állunk, csoda-kertben, -
s ha mese, a fának is lehet szive,
zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite,
mint a harangok, ha vasárnap
Kálvin lelkével nekiszállnak
az illatos, napos határnak:
jövőt zeng két hang, muzsikáló,
szétlüktetve egybefonódó.
Kétszer-egy sors az isten előtt,
szövetség nem lehet más se különb:
hogy én mi vagyok, nem tudom,
csak azt, hogy benned bizhatom:
bármennyit sírtál, hadakoztál,
jönne uj vihar, rámhajolnál,
magad ellen is átkarolnál:
egymásra fájva rászorulók,
lettünk mindenkihez hasonlók.
Két fa, együtt, testvéri lombban,
egyek vagyunk sok fájdalomban,
örömökben és kényszerekben,
máskép tán élni is lehetetlen:
magunknak hát már megmaradjunk,
gyökereinkről ne szaladjunk,
tavaszban, őszben gyarapodjunk,
legyünk hívők, bátrak, kitartók:
az örök reményhez hasonlók."
Ezekkel a gondolatokkal ért véget az est... És hogy stílusosan fejezzem be: "...Beszéld el ezt neki, s minden körülményt, Mi okozá – A többi, néma csend...."
Bár az összes versenydarabra bejutni gyakorlatilag a lehetetlennel határos feladat, jómagamnak volt szerencsém három előadást is megtekinteni az elmúlt napokban.
Először a Katona József Színház Gorkij feldolgozását, a Fényevőket nézhettem meg a Pécsi Nemzeti nagy színpadán. Az előadás hűen magában hordozta az oroszok világfájdalmát és örökkön küzdő személyiségé. A színészek mind-mind külön vívják meg belső küzdelmüket, amely az est végére valahogy mégis egységbe forrt egy tragikus fordulat hatására. Bár ez a rengeteg szenvedés komikus formában jut el hozzánk, meglepődve tapasztaltam, hogy jóval a tapsrend után is e körül forognak a gondolataim. És ebben mindig is remekeltek az orosz szerzők. Úgy tanítanak meg a belső vívódás mibenlétére, hogy közben saját magunkon nevetünk. Mindehhez persze elengedhetetlen volt a Katona társulatának már megszokott sok színű profizmusa.
A következő produkció, valamilyen véletlen folytán ismét a Katonások és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának koprodukciója, a Vörös volt. Erről az előadásról már olvashattatok nálunk egy részletes, és rendkívül érzékletes beszámolót. Ezúttal sem okozott csalódást. A darab annyira velős és a maga "egyszerű", szimbolikus módján elementáris, hogy megtalál minden apró momentum és utána még hosszan velünk marad. Sokak szerint esélyes a POSZT legjobb előadásának járó díjra.
Kedd este pedig az Örkény István Színház A képzelt beteg című előadását nézhettem meg. Moliére fanyar-édes művéhez már volt szerencsém évekkel ezelőtt a Pécsi Nemzeti Színház előadásában, és mivel akkor is a Mohácsi testvéreket tudhattam a rendezői székben, számítottam rá, hogy túl nagy meglepetések nem fognak érni az est folyamán. Igaz, azt nem gondoltam volna, hogy egy az egyben ugyanazt a produkciót fogom látni, csak más színészekkel. Bár végülis, ami egyszer bevált, azon kár változtatni. Az önmagukban is nevetséges párbeszédek és bizarr szituációk könnyet csaltak a közönség szemébe a szünet nélküli nevetéstől, és az egész színdarab abszurditása teljes mértékben a történeten kívülre helyezett bennünket. Egész a darab végső jelenetéig, amikor is úgy ért minket a csattanó, mint akit álmából ébresztettek. Hiába volt már tapasztalatom az előadással kapcsolatban, és tudtam, mire számíthatok, az arcunkba kapott végső tanulság súlyos teherként telepedett a vállunkra és bizony már csak a tapsrendnél a színpadról ránk sugárzó őszintén csillogó szemek és mosolyok oldották fel ezt a kényelmetlen érzést. Nem hiába, azért tudott valamit, ez a Moliére, és bizony Mohácsiék még mindig nagyon értik és érzik ezt a "színházasdit".
Szerdán ismét Huszti Pétert hallgathatták az érdeklődők. Pályatársakról, élményekről, szerepekről mesélt a POSZT díszvendége egy előadói est hangulatát idézve, videó és hang bejátszásokkal megtűzdelve. Bár valószínűleg az ott lévők nagy része, így jómagam is ismertük a történetek jelentős hányadát, hiszen olvastuk a könyveket, mégis egészen más volt hallgatni az ő szájából. A magam részéről azon gondolkodtam, hogy gyakorlatilag egy monodrámát látunk megelevenedni, hiszen minden sztori, minden gondolat precízen, szépen artikulálva, jól megszerkesztve és felolvasva került terítékre. Különös kettősséget adott ez az egész eseménynek, hiszen egyrészről mégis csak a saját életének jelentősebb pillanatait elevenítette fel, másrészről viszont talán egy picit túl színpadias lett az egész. Bár az elsőtől az utolsó pillanatig élveztem, sokkal inkább mondanám, hogy egy előadást hallgattam, mintsem egy ember életének mozzanatait. Bár talán ötven évnyi színpad után másképp már nem is működhet ez. Huszti Péter ízig-vérig színész. Minden apró gesztusa, szava, tekintete játszik.
Végül csak elérkeztünk az utolsó naphoz. Szerencsés vagyok, színházzal búcsúztam a POSZT-tól. A Miskolci Nemzeti Színház Woyzeck című előadását láthattam utoljára a program keretein belül és bátran állíthatom, megérte! Remek előadás volt! Egyszerre mai, mégsem új keletű, velőtrázóan drámai és megmosolyogtató és egytől egyig remek színészi munka. Méltó vetélytársa volt az általam első díj esélyes Vörös című előadásnak, éppen ezért szomorúan konstatáltam, hogy egyik előadás sem lett díjazva a gálán.
A XIV. Pécsi Országos Színházi Találkozó Díjazottai:
A szakmai zsűri díjai:
Legjobb előadás: Opera ultima
Rendező: Kokan Mladenović
Újvidéki Színház
Legjobb rendezés: Ascher Tamás
Fényevők
Katona József Színház, Budapest
Legjobb női főszereplő: Elor Emina
Opera ultima
Újvidéki Színház
Legjobb férfi főszereplő: Fodor Tamás
Paul Foster: I. Erzsébet
Vádli Alkalmi Színházi Társulás, Budapest – Szkéné Színház, Budapest - FÜGE
Legjobb női mellékszereplő: Jordán Adél
Fényevők
Katona József Színház, Budapest
Legjobb férfi mellékszereplő: Kaszás Gergő
Paul Foster: I. Erzsébet
Vádli Alkalmi Színházi Társulás, Budapest – Szkéné Színház, Budapest - FÜGE
Legjobb díszlet: Fodor Viola
Mohácsi testvérek: A képzelt beteg
Örkény István Színház, Budapest
Legjobb jelmez: Marina Sremac
Opera ultima
Újvidéki Színház
Legjobb dramaturg: Mohácsi István és Mohácsi János
az Örkény István Színház A képzelt beteg című előadásának dramaturgiai munkájáért
Legjobb színházi zene: Kovács Márton
az Örkény István Színház A képzelt beteg és a Katona József Színház Fényevők című előadásának zenéjéért
Különdíj:
Alkésztisz
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat
A színész zsűri díjai:
Legjobb férfialakítás: Balázs Áron
Opera ultima
Újvidéki Színház
Legjobb női alakítás: Hay Anna
A hosszabbik út
Kerekasztal Színház, Budapest- Szputnyik Hajózási Társaság, Budapest
A Fidelio díjai (a színész zsűri döntése szerint):
Legjobb 30 év alatti színésznő: Lovas Rozi
Bródy Sándor: A tanítónő
Miskolci Nemzeti Színház
Legjobb 30 év alatti színész: Molnár Áron
Sütő András: Az álomkommandó
Vígszínház, Budapest
A közönségzsűri díja:
Kolozsvári Állami Magyar Színház
Csipke
A Színházi Dolgozók Szakszervezetének Básti Lajos díja:
Köles Ferenc
Székely Csaba: Bányavakság
Csiky Gergely Színház, Kaposvár – Pécsi Nemzeti Színház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése