Gyilkos vagy áldozat? - Kritika a Vörös című előadásról

Vörös. Brestyánszky Boros Rozália darabjának nem véletlenül tisztán egy szó adja a címét: a vörös a vér színe, a dübörgő vérfolyamé, a szenvedélyé, érzékiségé, vagy épp a szenvedésé, az emlékezetünkbe vésődő fájdalomé. Az 1942-es, Horthy által engedélyezett újvidéki razzia következményeképp megtörténő 1944-es megtorlást, a jugoszláv kommunista partizánok által a magyarok tömeges kivégzését bemutató darab azonban nem foglal állást, nem mondja meg, a magyar vagy a szerb-e a rosszabb, jobb. Itt csupán erőszak van, bűnösök és ártatlanok, hatalom és elnyomottak, de annak minden univerzális, súlyos szimbolikájával együtt. 

Kalmár Zsuzsa és Kovács Lehel a Vörös című előadásban

A Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös, egyedi hangvételű előadása, Máté Gábor rendezésében már a kezdetekkor retinába égő képpel indít. Földszerű anyagból emberi testrészek merednek az égbe, a színészek által alakított halottak temetetlenül világlanak, erős jelzéseként annak, hogy egy feldolgozatlan, még szinte friss eseménysorozatot fogunk látni. (Díszlet: Cziegler Balázs) A fajsúlyos szimbolika az előadás hátralévő részében is megnyilvánul, mintegy önálló szereplőjeként az előadásnak, folyamatosan jelen van, lüktet, emlékeztet. A szóródó, sötét, szemcsés anyagból később kikelnek a színészek, de nekünk háttal vonulnak el, nem látjuk, kik ők, arctalan áldozatok. A későbbiekben sem az lesz a lényeg, hogy egy-egy színész arcát, karakteréhez való kötődését megjegyezzük, hisz vetésforgóban játszik mindenki magyart, szerbet, áldozatot, katonát. A tömeg a lényeg, a csoportokban megnyilvánuló gyűlölet, a kollektív erőszak. A szabadkai és a katonás színészek játékának erős egysége is segíti, hogy ez a hatás eljusson hozzánk, nézőkhöz.

Jelenet a Vörös című előadásból

A középen, medencében hullámzó, súrlódó sötét anyag jellegéből adódóan hideg föld, puskaropogás hangja, arcba vésődött golyónyom, fullasztó víz, sírgödör is képes lenni. Vizuálisan és hanghatásokban is emlékeztet arra, hogy itt gyilkosság történt, vagy fenntartja annak a feszültségét, hogy ez bármelyik pillanatban megtörténhet. Bevonz és fogva tart. A fasisztának címkézett, magyarságuk miatt kivégzett emberek bizonytalan létezését érezhetjük át azáltal is, hogy a szerbek valóban szerbül beszélnek, így mi, nézők sem tudjuk, mit mondanak, mi lesz a fenyegetett magyarok sorsa, csak halljuk a vádlón pattogó szerb szavakat, amik önmagukban felérnek egy lelki kínzással. A népi táncokra jellemző, mégis katonás fegyelemmel előadott mozdulatsorok, szerb dalokkal kísérve szintén egyedi hangulatot kölcsönöznek az előadásnak. (Mozgástervezés: Hegymegi Máté e.h.)

Jelenet a Vörös című előadásból

Szintén a bizonytalanságot erősíti, hogy a kezdetben magyar családként megjelenő színészek tagjai lassacskán mind kegyetlen, szeszélyes szerb katonatisztként jelennek meg, így a néző nem tud azonosulni azzal, hogy őket most szeresse-e, vagy gyűlölje. Külön kiemelném Kalmár Zsuzsát, aki nagyszerű ellentétet mutat meg a férjét kétségbeesetten hazaváró, majd kurvává váló, és egy szerb katona összetört szeretőjét alakító asszony, és a magát vörösre rúzsozó, érzéketlen tiszt szerepében. Az előadás feszességét, feszültségét Kalmár és Kovács Lehel egyetlen igazán intim jelenete oldja, amelyben a kiszolgáltatott magyar nő fekszik a homokban, a földön, várva, hogy a szerb szeretője vele foglalkozzon, de annak minduntalan el kell mennie, ráadásul elkerülhetetlen, hogy a két nép között fennálló ellentét szóba ne kerüljön. Szeretnék szeretni egymást, lemeztelenítették magukat testileg és lelkileg is, azonban ez mégsem működik, hiszen képtelenek megkerülni azt, amit a másik népe az övékkel tett. Képtelenek attól megszabadulni, hogy az egyik magyar, a másik szerb, hiszen ez mélyen az identitásuk része.

Kalmár Zsuzsa és Kovács Lehet a Vörös című előadásban

A drámai, megrázó események sokaságában, a jelenetváltások között érdekes módon a szereplők kilépnek a karakterükből, de nem spontán módon, hanem mintegy cseppnyi emberiességet varázsolva a szörnyűségek közé, előre megtervezetten felsegítik az imént még ütlegelt társak, megkérdezik, jól van-e, vagy mutatják a kezüket, hogy nézd, ilyen vörösre vertem az előbb. Személy szerint úgy gondolom, hogy ezek az apró, rövid pillanatok arra hivatottak, hogy lélegzetvételnyi megnyugvást adjanak nekünk, segítsenek feldolgozni a látottakat, hiszen a talán kissé hosszúra nyúlt két órás játékidő – néhány jelenet már nem ad pluszt az addig elhangzottakhoz – alatt valódi szünetet nem kap a néző.

Nagyon eltérő szerepeket játszik Fekete Ernő is. A Katona József Színház művésze hol csupán a tömeg része, velük lépdel, tiszteleg, hol saját kis epizódokban alakít főszerepet. Mindenképp felkavaró látni a haldokló, majdnem agyonvert férj szerepében, ahogy végig kell néznie, hogy feleségét majdnem megerőszakolják. Képtelen mást tenni, mint hogy utolsó szavaival csak káromkodik és szitkozódik, vég nélkül. Nincs más fegyvere. Megrendítő és zavarba ejtő egyben. Később jól öltözött jegyzőként láthatjuk viszont, aki végig megőrzi lélekjelenlétét, miközben a szerb őr (Pálfi Ervin) azt ecseteli neki, hogy végezné ki a karóba húzás legfájdalmasabb módszerével. A zsidók megölésével vádolt, ártatlannak tűnő férfi megnyeri szimpátiánkat, hogy aztán egy félmondattal kettétörje azt, és ismét képtelenek legyünk megmondani, ki itt az ártatlan, és ki a gyilkos.

Pálfi Ervin és Fekete Ernő a Vörös című előadásban

A szemtanúk és leszármazottak elbeszélésein alapuló Vörös mindvégig olyan szintű feszültséget tart fenn, amivel eléri, hogy ha csak pár órára is, de kénytelenek legyünk szembenézni ezzel a tragikus, mindmáig feldolgozatlan eseménysorral. A párbeszédek, jelenetek dokumentarista jellege csak tovább erősíti azt az élményt, hogy itt nem egy kitalált történetről van szó, ez a jeges valóság. Máté Gábor rendezése azonban a szimbólumok használatának köszönhetően, mely nem csupán sötét medencében gomolygó anyaggal, a vörös zászlóval, vörös csillaggal, vörös rúzzsal és vörös ruhadarabokkal operál, hanem a kiomló vért, a sérült végtagokat, arcokat, testeket is csupán vörös szövetdarabokkal jeleníti meg, elemeli a valóságtól a történetet, így az erőszak nem látványában tarolja le a nézőt, sokkal inkább egy mélyebb, egyetemes szinten. 

A Vörös nem egy könnyű darab. Erős atmoszférája van, ráadásul nagyon is releváns történéseket mesél el, amelyek sokáig rejtve maradtak. Húsba vágó, fontos előadás, melynek megtekintése után ha csak egy kis lépéssel is közelebb kerülünk a trauma feldolgozásához, akkor már megérte színpadra állítani. Én úgy gondolom, hogy nagyon is megérte.