Gémes Antos a Magyar Színház oszlopos tagja és a Harmadik Figyelmeztetés színész zenekar alapítója, énekese. A Compact Disco kampányaiban és klipjeiben visszatérő szereplő, illetve részese volt eurovíziós daluk színpadra állításának. A televízió nézői számára ismerős lehet még az MTV egykori sorozatából, a Marslakókból is. Antos őszintén mesélt nekünk a kezdetekről, a színész szakma nehézségeiről és tapasztalatairól, valamint az együtteshez fűződő kapcsolatáról.
Volt-e olyan gyerekkori meghatározó élményed, ami a színházi pálya felé terelhetett?
Igazából ilyen előadás szerű nem volt. Azt hiszem, hogy akkor éreztem először, hogy ilyesmit szeretnék csinálni, amikor teljesen véletlenül az iskolai színkörbe keveredtem. Talán ez A doktor úr című darabban volt, a csatló fogalmazót játszottam, ami egy elég komikus szerep. Előtte még nem volt plusz szándékom a játékkal. Pusztán talán csak valahova tartozni. De ennél az előadásnál történt először, hogy úgy éreztem: feltétel nélkül szeret az a diák közönség, akik amúgy meg nem. Akkor megéreztem, hogy ennek van egy olyan hozadéka, hogy az embert jobban szeretik, elfogadják, vagy valamiféle olyan pluszt kap, amiért talán érdemes küzdeni. Aznap este az én karakterem volt a legsikeresebb és ez rettenetes jó érzés volt. Amúgy a csillagok ilyen szerencsés együttállása nagyon ritkán van, azóta is maximum kétszer volt ilyen, amikor úgy éreztem, hogy „minden bejön ma este”.
Sok mindennel foglalkoztál már eddig a zeneszerző szaktól a bábszínészeten keresztül a prózai színpadig. Hogy alakult ez ki?
Azt hiszem, hogy alapvetően először az alakult ki, hogy művészettel szeretnék foglakozni. Ez akkor még nem volt teljesen elhivatottság a részemről. Egész egyszerűen szeretetre vágytam. Egyébként nagyon sok mindenki kezdi így, aztán később jön meg a szakma szeretete.
A bábszínész osztályba való jelentkezésed tudatos volt, vagy egyszerűen csak az indult abban az évben?
Az érettségi után a Kolibri Színház stúdiójába jártam, és akkor, ott megszerettem a színházat, az ottani társulattal együtt. Nagyon élveztem az ott töltött éveket. Majd mikor arra gondoltam, hogy mégis csak meg kéne próbálni a Színművészetit, pont akkor indult egy bábszínész osztály. Ami ilyen formán kézenfekvőnek tűnt. Mert amikor érettségi után jelentkeztem, nem vettek fel. Akkor iszonyatosan megsértődtem (mosolyog)… ezért gondolkodtam egy ideig és végül is ide adtam be a jelentkezésem, mert nyilván nem titok, hogy ez azért egy könnyebb bejutást ígért.
Hogyan jellemeznéd az egyetemi éveidet?
23-24 éves voltam, amikor felvettek. Itt-ott már játszogattam, valamennyi pénzem is volt arra, hogy megmaradjak a saját lábamon. Volt egy albérletem is. Tudtam, hogyha a főiskolára felvesznek, akkor elölről kell kezdenem. Ezt az „előrölt” viszonylag nehéz volt felfogni, nehéz volt benne létezni. A Színművészetin a tanároknak az, hogy valaki 4-5 éve a szakmában dolgozik már, inkább hátránynak számított. Úgy emlékszem, nehezen viseltem el, hogy kisgyereknek néznek. Nehéz volt újra visszaülni az iskolapadba. De arra gondoltam, hogy ez valamiféle befektetés, és ezért szerettem volna tanulni. Nem voltam meggyőződve egyáltalán arról, hogy bármit is tudok a minimális rutinon kívül erről a dologról.
Főleg, hogy az első években nem is léphettetek közönség elé.
Inkább az volt a furcsa, amikor már igen. Azt hiszem a második év végén kerültem a Magyar Színházba az Ábel címszerepére. Rektori engedéllyel kiengedtek játszani. Akkor remegett kezem-lábam, mivel az egy nagyszínpadi produkció volt, és amikor a bemutatón a függöny mögött megnéztem a monitort, ott ült hatszáz ember. Előtte a főiskolán hárman ültek bent, vagy vizsgákon maximum tizenhárman. Úgyhogy a főiskolán a bezártság volt inkább a szörnyű. Olyanokra is emlékszem, amit nyilván mindenki megél a főiskola alatt, hogy karácsonykor, amikor hazamentem először a szüleimhez, olyan furcsa volt buszon ülni, és hogy emberek vannak az utcán… Lényegében a Vas utcai kollégium és a Rákóczi úti épület között éltem az életem. Nincs ezzel semmi gond egyébként. Sőt egy idő után már, amikor ki lehetett járni, és eltelt pár év, kifejezetten hiányzott az a burok, ami ott volt. Tehát ez át- átfordul az emberben.
Volt olyan tanárod, aki meghatározta a pályádat?
Így kiemelni nem tudok ilyet. Egészen kisgyerekkorom óta vannak olyan emberek az életemben, akik errefelé tereltek. A középiskolai énektanáromtól, Emődi Gyöngyitől elkezdve, segített Meczner János osztályfőnököm is, hogy jól tudjam kezelni a főiskolát és az utána való éveket. De nyilván nagyon sokat tanultam Molnár Piroskától beszédből, valamint az idősebb kollégáim is sokat segítettek… Azt gondolom, hogy azért szeretem csinálni, mert olyan helyre mehetek be dolgozni, mintha hazamennék. Nyilván ahogy az élet változik, meg a körülmények változnak, úgy egyre nehezebb ezt az állapotot megtartani, de azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy még mindig így van.
Hogyan kerültél a Magyar Színházba?
Iglódi István a velünk párhuzamos osztálynak volt az osztályfőnöke, amelyik azt hiszem koreográfus-rendező osztály volt és nekik kellett színészvezetés vizsgát csinálni. Amikor én elsős, vagy másodikos voltam, az egyikük vizsgájába belekerültem. Iglódi elkezdett instruálni az utolsó stádiumban, és ez rettenetes jól esett, mivel az első két évben különösebben nem szoktak rendezni bennünket. Ez a koncepciója az egyetemnek. Az instrukcióival sikerült kinyitnia engem. Aztán amikor az Ábelt csinálták, rám gondolt. Így valahogy ott ragadtam. A harmadik évben Guelmino Sanyi rendezte a Hullámtörést, abban is benne voltam. Negyed évesen pedig még több feladatot kaptam és így kézenfekvő volt, hogy maradok.
Könnyen beilleszkedtél a társulatba?
Abszolút. Nagyon-nagyon szeretem őket. Sokat köszönhetek nekik. Kvázi velem egykorú akkor nem nagyon volt, és a színpadon fiatal embereket játszó színészek pedig nagyon nyitottan álltak hozzám annak ellenére, hogy azért tudtuk, hogy egymás elől játszottuk el a szerepeket.
Melyik műfaj a kedvenced akár nézőként, akár a színpadon állva?
Alapvetően nézni nem szeretem a zenés műfajt, játszani igen.
Zenés alatt a musicalt érted?
Igen, de az operettet sem szeretem különösebben nézni. Az operát inkább. Furcsa, mert a zenéseket játszani szeretem, belülről működik a dolog. Kívülről is biztos működhetne, csak olyan jókat nem láttam még. Az a baj szerintem, hogy elég nehéz színházba járó típus vagyok. Mert ami tetszik, vagy jó előadás, annál gyakran szívom a fogamat, hogy miért nem vagyok benne és irigykedem. Ami meg rossz, azt meg minek nézzem?
Van esetleg olyan rendező, akinek szívesen nézed az előadásait, vagy kollégák akiknek követed a munkáit?
Persze! Ilyen nagyon sok van, nem tudnék egyet kiemelni. Nem nagyon hiszek az előítéletekben a színházakkal kapcsolatban. Elég hülyén is venné ki magát úgy, hogy én a Magyar Színházban vagyok. De szeretem például az Örkény Színház előadásait, sok barátom van ott. Nyilván nem tudok elvonatkoztatni az emberi tényezőktől. Rendező fétisem nincs.
És olyan rendező, akivel még nem dolgoztál, de szívesen megtennéd?
Hát nincs, mert… na jó, lehet, hogy ez így most bután hangzik, de azt gondolom, hogy először inkább a darabot és azon belül a szerepet nézném meg, aztán azt, hogy kik a kollégák és a legvégén a rendezőt. Ez biztos egy rossz beidegződés nálam, de akkor is így van.
Van olyan szereped, ami különösen közel áll a szívedhez?
Inkább van pár olyan szerep, amit szívesen megcsinálnék megint jól. De ez nem feltétlen egyezik azzal, amit szívesen játszottam, vagy aminek extrán örültem és jó is voltam benne. Ez nem feltétlen találkozik. A Liliom olyan volt, aminek nagyon örültem, hogy eljátszhattam, de maradtak adósságaim a dologgal kapcsolatban. Mondjuk, azokat a csorbákat kijavítanám.
Az anyaszínházadon kívül játszol máshol is?
Hál’ Istennek mindig van valami, egy-két külső munka, ami egyrészt vérfrissítést jelent egy színésznek, másrészt pedig nyilvánvalóan anyagilag sem baj. Ezeket nagyon szeretem, mert bár jó társulatban lenni, de elég régóta vagyok velük, most már talán hét éve, és kifejezetten jót tesz nekem, ha néha ki tudok ebből szakadni, és új emberekkel dolgozhatok. De talán ezzel mindenki így van.
A Harmadik Figyelmeztetés hogyan született, ki kezdeményezte ezt az egészet?
Már a főiskolán is volt zenekarom. Bábsuvápp néven futottunk nagyon szellemesen (mosolyog). Hasonló volt, mint a Harmadik Figyelmeztetés. Azt is azért hoztuk össze, hogy bulikon sláger zenét játsszunk valahogy máshogy, mint ahogy azt szokták. Igazából egy kevésbé jól sikerült együttes volt, nyilván kisebb tóból merítettünk. A Harmadik Figyelmeztetés úgy indult, hogy még Cserna Tóni (Cserna Antal –szerk.) erősen kötődött a színházhoz, Fillár (Fillár István – szerk.) akkor szerződött ide, meg talán én is, Horváth Zolika pedig itt volt akadémista. Ültünk a büfében, és megbeszéltük, hogy jó lenne, ha előadások után felmennénk, és próbálkoznánk a zenéléssel. Alapvetően az volt a terv, hogy premier bulikon játszunk majd. Pethő Gergő barátomról, akivel a Kolibri Színházból ismerjük még egymást, tudtam, hogy dobol, ezért megkerestük ezzel a dologgal. Puskás Peti akkor még, mint korrepetitor volt jelen a színház életében, és szerettük nagyon, mert egy elmebeteg. Végül is így alakult ki a csapat. Nagyon sok energiát fektettünk bele, de ez nem igazán volt munka, inkább szórakozás. Az első két évben csináltunk szilveszteri nagy koncertet a színházban, amire nagyon fel kellett készülni.
A dalokat mi alapján választjátok?
Ötletelgetünk, hogy mik azok a dalok, amik táncolhatóak és népszerűek… Meg van kötve a kezünk, mert amennyire a Zolika nem tud basszusgitározni, én annyira nem tudok angolul (mosolyog). Így az angol és a funky dalok alapból ki voltak lőve. Tettünk rá kísérleteket, de rettenetes rosszul állt nekem, ezért erről a zenekar ünnepélyesen lemondott.
Van célközönség, vagy már egy fix rajongótábor? Gondolom az elsők a Magyar Színház társulata és a nézői voltak.
Abszolút, de valahogy egyre több helyen léptünk fel, aztán lettek bizonyos időközönként törzshelyeink. De leginkább azt szeretjük, ha fesztiválokon, színházi évadnyitókon, vagy más szabadtéri rendezvényeken játszhatunk, mert szeretünk friss közönségnek zenélni, akik még nem hallottak minket.
Térjünk át akkor a filmezésre. A Marslakók hogyan jött az életedbe?
Az egész dolog úgy indult, hogy akkoriban már elkezdődött a pénztelenség a színházi szakmában is és ez mindenre igazából rányomta a bélyegét. Úgy éreztem, hogy nem tudok azonosulni ezzel a dologgal, de ezt nem a színház hibájának tartottam. Mindenesetre azt gondoltam, hogy ezt a huzavonát inkább kibekkelném, és sorozatoznék addig. Annál is inkább, mert úgy írtam alá három-négy évet, hogy csak jó színészekkel fogok együtt dolgozni és dobáltak olyan neveket, akikben bíztam. Ráadásul számomra egyfajta garanciát jelentett, hogy a közszolgálati tv-ről volt szó, és nem kereskedelmiről. Valahogy igényesebb dolognak gondoltam az egészet. Nagyon kevés ideig ment ahhoz, hogy anyagilag megérje. Azt gondoltam, ha mindennap főműsoridőben az arcomat látják, jár majd olyan előnyökkel, amit színházból nem tudok megugrani. Ha mázlim lett volna, vagy a sorozatnak mázlija lett volna, akkor nyilván működött is volna a dolog. Így még ez sem volt igazából meg.
Milyen volt egy napi sorozatban dolgozni?
Utána sokáig picit hiányzott a napi rutin. Jóval korábban keltem, jóval többet dolgoztam. Mivel igazából továbbra sincsen túl sok pénz a kultúrára, így nincs is túl sok új produkció, tehát nincs is annyi munkám, mint mondjuk akkor volt. Ráadásul szerintem egy napi sorozatban nem lehet kifejezetten jónak lenni, maximum ügyesnek. Nincs idő próbálni, végiggondolni.
Kidolgozni a karaktert…
Igen, semmi ilyesmire nincs idő. Jó esetben egy lejáró próba után az embernek neki kell rugaszkodnia, mert kész kell lenni a 26 percnek minden nap. Abban viszont nem volt haszontalan, hogy talán szereztem egy olyan rutint kamera előtt, ami addig sosem volt meg, hiszen remegő kézzel nem lehet lazának lenni.
A Compact Discoval hogy jött a közös munka?
Csabival együtt jártunk gimibe és a mai napig aktív a barátságunk. Amikor legutóbb átmentem hozzájuk, pont azt mesélte, hogy folyton piszkáltam a suli első évében, bár én erre nem emlékszem. Mindenesetre, ha így is volt, utána gyorsan kialakult a barátságunk, együtt is zenélgettünk. Vannak állítólag kazetták ebből az időszakból, amiket soha nem szeretnék meghallgatni (mosolyog). Az összes zenei próbálkozását végig követtem, így, amikor a Compact Disco formációt kitalálták, a tagok jó részét ismertem már. Aztán, amikor promotálni kezdték magukat, valahogy adta magát, hogy én legyek az, aki szerencsétlenkedik a videókban. Majd mikor már az Eurovíziós dallal készülődtek, összeültünk és mondtam egy ötletet a kliphez, amire ők rábólintottak, majd azt mondták, hogy akkor ezt is csináljam én. Mielőtt kimentek a versenyre, szintén megkértek, hogy segítsek nekik a dal színpadra állításában. Ez a bizalom különösen jól esett. Nagyon izgultam, hogy valami hülyeséget mondtam-e, hiszen nem a saját bőrömet vittem vásárra, de nagyon jól esett, hogy hittek nekem és annak még inkább örültem, hogy…
Meg is valósították…
Igen. Szeretek velük dolgozni, Csabival most is zenélgetünk, segítünk egymásnak. Azt gondolom, hogy ez egy gyümölcsöző kapcsolat. Annál is inkább, mert mindig rá kell, hogy jöjjek, hogy annyira más felé indultunk el tizenöt évvel ezelőtt. Az élet érdemi részében egyet értünk, mindenben, a dolog szakmaiságában viszont szinte semmiben. Mert én színházi aggyal gondolkodom, ő meg zenész aggyal.
A legújabb filmes produkciód pedig az Indián. Mesélnél róla bővebben?
P. Szabó Istvánnal, aki a filmet írta és rendezte, először egy kávé mellett találkoztam, miután javasoltak neki erre a szerepre. Nagyon érdekes volt a személyisége számomra. Majd elolvastam a forgatókönyvet és én is azt gondoltam, hogy ez nagyon nekem való. Rettenetesen jó munka volt. Életem egyik legjobb munkája. Olyasmi érzés, mintha az ember elültetne egy fát. Nem gondolom, hogy olyan nagyon nagy baj lenne, ha nem lenne sikeres, mert valahogy tényleg azt érzem ezzel a filmmel kapcsolatban, ami ennek a szakmának a lényege, hogy sikerült valami olyasmit mutatni magamból, amit eddig még talán nem. Ez a produkció, ez a film lényegi dolgokat feszeget, és innentől kezdve mindegy, hogy mennyire sikeres, vagy mennyire népszerű. Nagyon jó barátságba kerültem a stábbal, lelkes, teli szív emberek voltak. Remek helyszínen forgattunk, a Tamási mellet elhelyezkedő Gyulaji Rezervátumban, ahol a legnagyobb dámszarvas populáció található Európában. Nem is tudtam, hogy Magyarországon van ilyen. Teljesen egy norvég tájra emlékeztetett…
Mit lehet tudni a történetről?
A 90’-es években egy egyslágeres előadó volt ez a figura, akit játszom. Egykor nagyon sikeres volt, de hiába próbál a dologra visszakapaszkodni, kevéssé sikerül neki. Ugyanakkor valahogy mégis benne marad a celeb világban, de hát nyilván nem előkelő helyen. Ebből az egész önmagának és a világnak való hazugságból elege lesz, egyszer csak besokall és elmegy arra a helyre, ahol úgy érzi, hogy utoljára boldog volt. Ez az az erdei ház, ahol a szüleivel nyaralt gyerekként. Ott ült és olvasta az indián könyvet az apja mellett, aki közben pecázott. Azért megy oda megint, hogy felvegye a fonalat, amit akkor elveszített. De hát természetesen maga elől nem tud elbújni. Ráadásul beteg, hiszen mindent megtesz azért, hogy szétverje a szervezetét, de erről nem hajlandó tudomást venni. Végül azonban ugyanazokkal a problémákkal szembesül ott az erdőben, amikor meg akarja élni a gyerekkorát, mint amik elől elmenekült. Tulajdonképp a film szerintem arról szól, hogy valaki mindent megtesz azért, hogy a tehetsége kibontakozzon, de a jó Isten, vagy a sors nem adja meg neki azonnal a továbblépés lehetőségét. Az egész életét végigküzdi valamivel, amiben még tehetséges is, és végül nem jön össze semmi… ez elég rossz dolog.
Ezt rá tudod húzni a saját életedre is?
Igen… illetve nem, vagyis remélem, hogy a végkicsengése nem ez lesz (nevet). Az idejét nem tudom, hogy mióta dolgozom rengeteget. Gyakorlatilag tizenöt éve folyamatosan. Olyan furcsa, hogy az ember nem tud egyről a kettőre lépni. Nincs olyan, hogy akkor most leraktam valamit az asztalra és innen indulunk tovább. Állandóan elölről kell indulni és ez nagyon fárasztó.
Szerinted változhat ez?
Nem tudom. Szokták mondani, hogy ez egy ilyen pálya, de remélem, hogy változhat.
Ha pár mondatban meg kellene fogalmaznod, hogy ki is az a Gémes Antos, akkor mit mondanál?
Nem tudom. Olyan ember vagyok, aki ebben a helyzetben így cselekszik, a másikban pedig úgy. Ebből nyilván összejön egy személyiség, amit a külső emberek összeraknak. A barátaim azt szokták mondani, hogy nehéz ember vagyok, de azért nagyon szeretnek. Nehezen nyílok… de azt is tudom, hogy akik szeretnek és elviselnek, ők nagyon fontosak nekem és hatalmas ajándéknak tartom őket. Nyilván az ember rengeteg havert, meg „félismerőst” halmoz fel az életében, de annak a fele sem igaz. Most a legfontosabb talán az, hogy úgy érzem, igyekszem. Tényleg, nagyon igyekszem valami felé. Emberileg is és szakmailag is egyaránt arra törekszem, hogy valami jó történjen. Még azt érzem, hogy keresem az utamat, ami áldásos állapot egy művésznek. Amennyiben annak mondhatom magam. Nagyon nehezen változtatok a dolgokon és nehezen engedek el dolgokat és ez nagy hibám. Ugyanakkor folyamatos kényszerem van a változtatásra, és a kiteljesedésre. Azt szeretem leginkább, ha zajlik az élet, és jó esetben éppen változik.
Készítette: Berze Zsófia
Készítette: Berze Zsófia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése