Rátóti Zoltán neve mindenki számára ismerősként cseng. Nemcsak gazdag és színes színházi múltja révén, de filmes és szinkron szerepei, valamint zenei elkötelezettsége is méltán emelték a magyar művészek élvonalába. De mintha mindez nem is lett volna elég számára, jó néhány évig polgármesterként is ténykedett a Zala megyei Magyarföldön, ahol először csak egy haranglábat, majd egy fa templomot állított fel úgy, hogy mindeközben a Kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatói feladatait is ellátta. Bár hivatali tisztségét második mandátuma elején visszaadta, a kaposvári teátrum vezetését a mai napig nagy sikerrel viszi. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a 2014-es évadban egy újabb terminusra megválasztották. Sűrű mindennapjai közepette is szakított ránk időt, és kicsit betekintést nyerhettünk egy olyan színházigazgató gondolataiba, aki még "szeret hinni a szépben".
Gratulálunk az Érdemes művész kitüntetéshez!
Köszönöm szépen!
Az első kérdésünk rögtön erre irányul: mennyire fontos számodra, hogy ilyen formában is elismerjék a munkádat?
Nagyon jó érzés, nagyon boldog vagyok tőle, úgyhogy ki lehet jelenteni, hogy fontos. Minden visszajelzés fontos. Akár a közönség részéről érkezik, akár állami szinten.
Kanyarodjunk akkor vissza a kezdetekhez. Miért pont a színház, hogyan lett belőled színész?
Édesanyám és édesapám is műkedvelő vidéki színtársulatokban játszottak, úgyhogy a családi legendáriumban ez mindig benne volt és sokat meséltek róla. Nyilván felkeltette ez is az érdeklődésemet. Később persze a szerepelgetések és a visszajelzések alapján egyre erősödött bennem ez a vágy. Határozottan mégsem tudnám megnevezni, hogy egy adott pillanatban eldőlt volna a sorsom. Biztos befolyásoltak a gyerekkori színházi élmények is. Szóval összetett dolog volt.
Végül ez ahhoz vezetett, hogy felvettek a Színművészetire. Mai fejjel mit gondolsz, mit kaptál a Főiskolától útravalóul?
Nagyon örülök ennek a kérdésnek, mert két nagyszerű tanárom volt a főiskolán. Egyébként szerencsés vagyok, mert már a középiskolai tanáromnak is nagy befolyása volt arra, hogy most itt vagyok.
A főiskolán nagyon nehezen nyíltam meg, nehezen tudtam megfelelni az elvárásoknak, úgyhogy hihetetlenül hálás vagyok azért, hogy olyan türelmesek voltak velem. Gyanítom, hogy ha más tanárokhoz kerülök, akkor hamar kirostáltak volna. Ez szerencsére nem történt meg, mert nem csak önmagukat, de engem is türelemre intettek, hogy ne várjak egyértelmű sikereket. Mind a mai napig a fülemben cseng Horvai Istvánnak ezen mondata. Őt a fiatalabb generáció már nem nagyon ismeri. A Vígszínháznak volt igazgatója és rendezett is. Ott dolgozott Kapás Dezső is, aki szintén kitűnő színész pedagógus és rendező volt. Rengeteget köszönhetek nekik. Amikor az ember kikerül a pályára, nagyon nehéz türelmesnek lenni. Aztán persze átvált, vagy legalábbis belátja, hogy mégis csak igaza volt a mestereknek. Valamit megéreztek az egyéniségemből és ebben igazuk is lett.
Szerinted mi egy színész legjobb és legrosszabb tulajdonsága?
(nevet) Nagyon hangzatos lenne azt válaszolni, hogy a legrosszabb tulajdonsága az, amikor rossz a színpadon és a legjobb, amikor kitűnően játszik. Sokszor felmerül a kérdés, hogy milyen egy színész karaktere, valódi karaktere, hiszen annyi minden rakódhat rá a szerepekből. De ez egy érdekes kérdés, hogy mi lehet a legrosszabb tulajdonsága. Talán az, ha nem tud együttesben gondolkodni. Mert egy jó színházi előadás olyan, mint egy jó zenemű, minden pontja megszerkesztett, átgondolt és ihletett. Ez az ideális állapot. Vannak olyan egyéniségek, akik mindig előtérbe helyezik magukat és csak róluk kell, hogy szóljon minden, és ha nem tudnak beállni egy előadásba és nem tudnak összjátékra törekedni, az nagyon rossz tulajdonság. Ezt úgy is mondom, mint partner a színpadon, és úgy is, mint rendező. Ilyen személyiséggel minden szempontból nagyon nehéz lehet. A legjobb tulajdonság… nem feltétlen az ellentettje az előbbi állításomnak. Éppen az a legjobb, hogy ha valaki kreatív. Ehhez viszont kell egyfajta önzésnek is lennie, hogy végigvidd a saját gondolatodat. Még sincs ez ellentmondásban az előző mondatommal, hiszen a kreativitás az valamiért történik, az ellenállás pedig valami ellen, ahogy az benne is van a szóban.
Ha már a karakterekről beszéltél. Jó néhány szerep áll már mögötted. Volt olyan, amelyikben igazán magadra ismertél, vagy kifejezetten közel állt a személyiségedhez?
Komoly szerepelemzéseket lehetne ezzel a kérdéssel végigvinni. Igazából azt tapasztalom, hogy minden szerepben van valami mag, valami részlet, ami azonos velem. Még abban is, amire első ránézésre azt mondanám, hogy nagyon messze áll tőlem. Azt is hozzá kell tennem, hogy sokszor nagyobb kihívás és munkának is izgalmasabb, ha nehezen találom meg ezt a hasonlóságot a karakter és magam között. Persze nem is feltétlen szükséges ezt a hasonlóságot megtalálni azért, hogy egy szerepet meg tudjon csinálni az ember. Nyilván aztán magára húzza, vagy saját magát ráhúzza a szerepre, de ami papírforma szerint nem illik rám, abba mindig nagyobb lendülettel és nagyobb kedvvel vetettem bele magamat.
És mi visz rá egy színészt arra, hogy induljon az igazgatói posztért? Mi ösztönzött rá, hogy megpályázd a Kaposvári Színház vezetői székét?
Nagyban köszönhető ez annak, hogy a közvetlen elődöm itt, a Csiky Gergely Színházban Schwajda György volt. Akinél megtapasztaltam azt az igazgatói attitűdöt, amiről egy színész csak álmodni tud. Az a gondoskodás, az a figyelem és az a biztonság, amit ő nyújtani tudott a társulatnak, nagyon nagy hatással volt rám. Az évek során nagyon sok rendezővel és igazgatóval találkoztam és mindenkitől tudnék most egy-egy olyan tulajdonságot említeni, ami belém épült és úgy gondoltam, hogy ezeket lehetne összegezni, ha megpróbálnám én is. Mindig is volt bennem egyfajta ambíció, hogy milyen lenne egy közösséget vezetni. És persze erre a szakmám adta a legnagyobb lehetőséget egy színház élén és ez jelenti a legnagyobb kihívást is ebben a pillanatban.
Hogy érzed, mennyire sikerült ezeket az elképzeléseket megvalósítani?
Ez vegyes. Nyilván az emberek megítélése is vegyes. Mert óhatatlanul is ebből a pozícióból érdekeket sértek. Nem lehet mindenki szándékait és elvárásait teljesíteni. Nem is várom azt, hogy mindenki elragadtatott legyen velem szemben. Azt sem persze, hogy mindenki negatív kritikával illessen, hiszen az sem lenne jó. Úgyhogy erről inkább másokat kellene megkérdezni. (nevet) De a színház működése, a színház eredményei azt mutatják, hogy azért nagyrészt sikerült.
Le tudnád írni, hogy néz ki egy átlagos napod mióta igazgató vagy?
Átlagos? Amikor itt, Kaposváron vagyok, akkor reggeltől késő estig bent vagyok a színházban. Utóbbi időben még arra sem sikerült időt szakítani, hogy elmenjek futni. Folyamatos a tárgyalás, szervezés, telefon, ügyintézés… ez különösen érvényes erre az időszakra, amikor a következő évadot rakjuk össze. Úgyhogy ez mindig egy izgalmas és fölfokozott időszak az életünkben. Sajnos inkább speciális napjaim vannak (nevet), semmint átlagos. Mert amikor próbálok, az attól különleges, hogy akkor háttérbe szorul az igazgató lényem, amikor meg nem próbálok, akkor a teljes időmet elfoglalja az igazgatás, a szervezés. Úgyhogy sokszor én is álmodozom az átlagos napokról (nevet), de ez így évad közben ritkán jön össze.
Avar István nyilatkozta egyszer, hogy muszáj, hogy a színházaknak legyen karaktere, hogy a nézők tudják, hová mennek be. Te hogyan határoznád meg a Kaposvári Színház karakterét?
Szerintem elsősorban ez a mondat a budapesti színházakra érvényes. Ott lehet igazából műfaj specifikus egy színház. Vidéken kötelező érvényű, hogy nagyon sok félét kell játszani. Ez így is van rendjén. Tehát nem tudom azt mondani a kaposvári színházra, hogy csak szórakoztató színház, vagy csak művész színház. Mindegyik stílust föl kell mutatni és a közönséget ilyen értelemben ki kell szolgálni, de ez pozitívum, egyáltalán nem nehézség. Sokkal változatosabb így az életünk és a színészeknek is sokkal változatosabb így a munkája. De azért Budapesten sem lehet már ennyire kategorizálni, hiszen a Vígszínház is játszik musicalt és gyerekdarabokat is, de persze az Operettszínházba tudjuk, hogy mire megyünk be. Én picit félek mindig az ilyen általánosításoktól. Inkább azt mondom, hogy a sokszínűség a jellemző a Kaposvári Színházra a szó pozitív értelmében. És azt érzem, hogy ebben nem forgácsolódunk föl, sőt a társulat megerősödik, a közönségből pedig szélesebb réteget tudunk megszólítani így.
Mit gondolsz, mennyire fontos ma egy színésznek a társadalmi szerepvállalás, akár a köztéri szerepléseket nézzük, vagy akár a jótékonykodást.
Ha ilyen értelemben nézzük, akkor attól a kifejezéstől azért óvakodnék, hogy kötelessége lenne a színésznek, mert vannak, akik úgy gondolják, hogy ha valaki közszereplő a színpadon, akkor annak kötelessége valamiben részt vállalni, vagy, ha valamiből több van, akkor abból adni.
Alapvetően egyetértek ezekkel a mondatokkal, de saját tapasztalatomból tudom, hogy nagyon nehéz ezeknek eleget tenni. Hiszen a mi időnk, a mi energiánk is véges. Nem lehet mindenütt ott lenni. Nagyon sokszor tapasztalom azt, hogy hiába adakozott az ember tíz felé, a tizenegyedik, akinek nem tudott már adni, szemrehányást tesz. Valahol meg kell húzni a határt, ha már az adakozásról, vagy a jótékonykodásról beszélünk.
Inkább azt mondanám, hogy nagy adomány a mi szakmánknak, hogy példát is mutathatunk. Ezzel ki így, ki úgy tud élni, vagy nem élni. Ez mindenkinek a saját döntése. Tagadhatatlanul jó érzés, ha csatlakozhat az ember jótékonysági akcióhoz azért, mert színész, és úgy vélik a szervezők is, hogy ha az adott személy az arcát adja hozzá, akkor talán több ember megmozdul. Ez egy fölemelő pillanat is lehet, egy tartalmas dolog. Nyilván figyelni kell, hogy ne aprózza el magát az ember ezekben.
Milyen lenne most találkozni a gyermekkori önmagaddal?
Azt gondolom nagyon sok időt elvesztegettem, de nem feltétlen rossz dolgokra, hiszen amit felmutathatok, azzal elégedettnek is lehet lenni. De folyamatosan volt bennem egyfajta türelmetlenség. A gyerekkori énem lehet, hogy számon kérné rajtam, hogy miért nem értem el ezt, vagy miért nem lettem az, miért nem játszottam el bizonyos szerepeket. Szóval biztos, hogy nem egy vállba veregetős találkozás lenne. (nevet)
Számodra mit jelent a SZÍNHÁZ szó?
Eleve ez egy patetikus kérdés. Nehéz lenne nem pátosszal válaszolni rá. De közben hála Istennek egyre kevésbé félek a nagy szavaktól. Azt gondolom, hogy a nagy érzelmeket és a nagy szavakat is ki kell mondani és nagyon rossz, ha valamit elnyomunk, vagy legyűrünk. A színház is ebbe a kategóriába tartozik. A színház számomra mind a mai napig egyfajta szentség az életemben. Minden pozitívumával és negatívumával együtt. Mert nyilván teher is, hogy megfeleljünk annak az elvárásnak, ha az ember ilyen magas szintre emeli magában a színházat, vagy bármit, amit csinál. Egy dolgot biztos nem lehet: a munkát megspórolni, hogy ezt hitelesíteni tudd. Tehát még az előző kérdésekbe is belefér az a válasz, hogy ha felaprózod magad sok dologban, akkor félő, hogy a hiteledet veszted. Én így gondolom a színházat is. Mindenféle műfajt lehet csinálni, ha meg tudja az ember őrizni a hitelességét, akkor meg tud maradni a szakmai profizmus is. És túl azon, hogy nekem esetleg jó érzést okoz, hogy kapok és eljátszom egy szerepet, vezetek egy színházat, ne hagyjuk ki a másik, a befogadó felet, hogy ez számukra is kell, hogy jó érzést keltsen.
Ha megkérdeznék tőled, hogy ki is az a Rátóti Zoltán, akkor mit felelnél rá?
Ez jó kérdés… Folyamatos önvizsgálatra sarkallnak a kérdéseid. (nevet) Szerintem olyan valaki, akire lehet számítani, ugyanakkor valaki, aki sérülékeny, érzékeny, ezért néha magába forduló, bezárkózó. Sokszor olyan, aki a problémáit szereti megoldani magában belül, ahelyett, hogy a barátokat, vagy a családot bevonná. És ezt nem feltétlen negatívumként mondom, lehet akár pozitívum is.
Valamint, ha tudok segíteni és vannak is energiáim a segítésre, akkor örömmel segítek, vagy mások rendelkezésére állok, így értettem, hogy lehet rám számítani. Azt hiszem, hogy ez a legkevesebb, amit elvárhatunk egymástól emberként, hogy legalább ne akadályozzuk egymás életét.
Szeretek hinni a szépben, szeretem a szépet minden szinten. És remélem, hogy ennek a harmóniának van visszahatása rám. Én legalábbis próbálok erre törekedni.
A kérdéseket feltette: Prim Mónika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése