Ábrahám Pál Bál a Savoyban című operettje 1932. december 23-án került bemutatásra először Berlinben. Az ősbemutatón maga a szerző vezényelt és a főszerepekben pedig olyan neves magyar művészek voltak láthatóak, mint Alpár Gitta, Bársony Rózsi, és Dénes Oszkár. A sikert követően gyors egymásutánban követték a premierek Európa csaknem valamennyi fővárosában Londontól Bécsig. Nem csoda hát, ha kis hazánkban is előszeretettel tűzik műsorukra a teátrumok a mai napig. Legutóbb pedig a kaposvári Csiky Gergely Színház előadásán jártunk.
Az operett, mint műfaj azon könnyed előadások közé tartozik, amelyek megfelelő előadókkal könnyen belopják magukat az ember szívébe. Bár a Savoy nem tartozik azon darabok közé, amelyek a jól ismert struktúrát követve a felhőtlen happy enddel végződnek, mégsem feltétlen távozik a néző nehézséggel a szívében. A történet nagyszerűsége talán abban rejlik leginkább, hogy minden korban megtalálja a maiságát. A jóképű, fiatal diplomata férj és gyönyörű felesége hosszas nászútjáról érkezik haza. Ám mielőtt még belevethetnék magukat az unalmas házasélet mindennapjaiba közbeszól az ifjú férj meglehetősen színes múltja. Egy titokzatos üzenet, egy beváltásra váró szerelem csekk, amely mögött az egzotikus egykori szerető, Tangolita áll. Henry-t szorult helyzetéből barátja, Musztafa, a török követség attaséja próbálja meg kihúzni egy látszólag remek tervvel, amiről azonban a néző már előre tudja, hogy bukásra van ítélve. A fedősztorijukhoz ugyanis egy olyan titokzatos alakot választanak, akiről nem is sejthetik, hogy valójában a feleség unokahúga, Daisy. Eddig, mondhatnák, egy szokványos operettről beszélünk. Adott a szerelem és a mindent eldöntő bonyodalom.
Meddig képes elmenni egy féltékeny feleség és meddig tart egy világfi férj hűsége? Kérdések, amikre reméljük a saját, kis rózsaszín válaszainkat, amelyek szappanbuborékkén pukkannak szét az események bonyolódó folyása során. Nem mondom, hogy csalódás, inkább túlzottan is valósághű a csattanó és egy olyan megoldást ígér, ami nagyon is jellemző mai társadalmunkra. A kölcsönös strucc politika nem a legkielégítőbb, de azzal a tudattal nyugtázhatjuk az élményt, hogy legalább nem velünk történt és íme, milyen vidám is lett mindenki ennek a megoldásnak az elfogadásával. Persze ez mind nem a rendezés, vagy a színészek hibája, anno így lett kitalálva és csakis a társulatnak köszönhető, hogy ennyire könnyen emészthetővé tették. Nem a kedvenc operettem, de eddig a legkedvesebb változatom annak ellenére, hogy nem először láttam.
A kaposvári rendezés tele van eleganciával. Remek összhangban van a kifinomultság, a fekete-fehér díszletek és jelmezek és a történet bonyolultsága. Nincs semmi csillogás, vagy felesleges manír, amely egy pillanatig is elvonná a figyelmet a lényegről. A jól megírt karakterek remekül életre kelnek a színészek minden apró kis gesztusában. Bár zenés darabról beszélünk, végre nem csak az énekesek tehetségén van a hangsúly, vagy a tánclépések kimértségén, hanem a szavak jelentőségén. Minden nézés, mimika, grimasz és kézmozdulat mögött van mondanivaló. Külön érdekesnek találtam, hogy a testiség és az erotika mennyire jelképesen lett megjelenítve. A táncok inkább formálisak, mint szenvedélyesek, mégis az énekesek hangjával és színészi játékával párosítva tökéletesen érzékelhető kémiát teremtenek.
Itt hadd emeljem ki a főszereplőket egyenként. Nyári Szilvia Madeleine-je annyira kecses és törékeny a színpadon, hogy nehéz elhinni, hogyan lesz képes bosszúját beteljesítenie csalfa férjével szemben. Mégis a minden fiatal asszonyban felmerülő kétségbeesés ellenére, tettetett bátorsággal és magabiztossággal lép a színre. Valahol minden női néző neki drukkol, hogy képes legyen azt véghez vinni, amit sokan nem mernének megtenni a helyében. Czene Zsófia Daisy-jében pedig a megtestesült feminizmusként méltó támaszra lel. Egy olyan talpra esett, kemény nő, aki megmutatja a férfiak uralta világban, hogy kinek a kezében van a gyeplő. Mondhatni méltó példaképe minden fiatal nőnek. Ám a női egyenjogúság is meghajol, ha szerelmes lesz az ember lánya. A sors pedig a feleség faló Musztafa szerepében a nagyszerű karakter színészt, Sarkadi Kiss Jánost sodorja párjául. Eszményi szubrett-buffo páros. A néző már előre tudja, hogy nevetni fog, ha ők ketten megjelennek a színen, mert mindkettőjük szeme tele van játékkal és csalafintasággal. Ezt a könnyedséget ellensúlyozza a megtestesült gentleman, a bonviván szerepkörben Hüse Csaba. A nem túl tökéletes herceg fehér lovon, mondhatnánk. Énekhangja és letisztult eleganciája tökéletesen egyensúlyban van Nyári Szilvi primadonnájával. Az első megszólalásától garantáltan elcsavarja minden hölgy fejét, ahogy azt a karaktere meg is kívánja. És ahogy a színpadi felesége, mi is a végletekig reméljük, hogy nem lesz csalárd.
Bozsik Yvett rendezésének valódi kulcsa a karakterek szerethetősége. Minden apró botlás és bukás ellenére végig mosollyal az arcomon néztem az előadást és bizony nem egyszer kaptam azon magam, hogy tátott szájjal, vagy a ritmusra járó lábakkal figyelem a színpadon a történéseket.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti a fülbemászó dallamokat és egy jó kikapcsolódásra vágyik. Mert erre a két felvonásra garantáltan feledésbe merül minden hétköznapi keserűség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése