Bemutató: 2013. február 15. Gielgud Theatre, London
(**English language review below**)
2005 őszén járunk. Egy Londonhoz közeli filmstúdióban épp felvétel zajlik. A kamerák előtt Helen Mirren kimért eleganciával nyújtja a kezét, amelyre Martin Sheen az udvari protokollal ellentétben nemcsak ráhajol, hanem meg is csókolja. A kéz visszahúzódik, az arc alig észrevehetően megrándul. Ikonikus jelenet bontakozik ki II. Erzsébet angol királynő és miniszterelnöke, Tony Blair között. A kamerák árnyékában meghúzódó forgatókönyvíró gondolataiban pedig körvonalazódik egy színdarab.
 |
| The Audience (Gielgud Theatre): Helen Mirren II. Erzsébet szerepében (Forrás: independent.co.uk) |
Könnyen elképzelhető, hogy Peter Morgant egészen hasonló körülmények ihlették meg, amikor a The Queen (A királynő) című, Mirrennek díjak tucatjait – köztük Oscart – hozó film forgatókönyve után II. Erzsébet és mindenkori miniszterelnöke heti megbeszéléseit alapul véve megírta a The Audience (Az audiencia) című darabot. Nem meglepő a mű létrejötte, hiszen a 2006-ban bemutatott film lebilincselő ereje is abban rejlett, hogy olyan helyzetekbe, beszélgetésekbe engedett betekintést nyújtani, amelyek fiktívek ugyan, de nagyon is valós események adnak nekik hátteret, középpontban a világ legismertebb uralkodói családjával és egyik legnagyobb hatalmú politikai vezetőjével. A királynő cselekménye azonban kizárólag Diana hercegnő halála körül forog és alig egy hét eseményeit dolgozza fel. II. Erzsébet viszont hatvan éve ül az Egyesült Királyság trónján, amely idő alatt tizenkét miniszterelnökkel folytatta heti megbeszéléseit.
Így jutunk el 2013 tavaszához és a londoni Gielgud Színházhoz, amely deszkáin a királynő szerepében ismét Helen Mirren áll. A párhuzamok a filmmel azonban itt véget is érnek. Nem egy folytatást, nem „még egy bőrt” látunk. A sötétbe borult színpadon megjelenik a királynő udvaronca, és felettébb szertartásos stílusban bemutatja a Buckingham-palota fogadószobáját és bútorzatát, amelyek fokozatosan felsejlenek a háttér sötétjéből: márvány falak, kristály csillár, díszes íróasztal és az előtérben két selyem borítású szék. „Mindössze átlagos szerettem volna lenni.” – kezdi John Major. „És milyen szempontból érzi úgy, hogy kudarcot vallott ezen törekvése?” – érdeklődik hűvös iróniával Erzsébet. Az első pillanatok rögtön megalapozzák az előadás hangvételét: pengeéles szópárbajok, őszinte vallomások, csípős humor. Továbbá a brit államfő és kormányfő helyzetének sajátos dinamikája – előbbi kezében jelképes, utóbbiéban tényleges hatalommal. A közönség hol hatalmas kacajokkal, hol feszült figyelemmel kíséri, amint felidéződik a királynő és valamely miniszterelnökének egy-egy mulatságos, vagy épp nagyon is komoly helyzetet bemutató audienciája.
Morgan két szerkezeti megoldása is kulcsfontosságúnak bizonyul. Egyrészt a miniszterelnököket nem időrendi sorrendben mutatja be, és nem is mindegyik kap önálló jelenetet a tizenkét politikus közül. Így az előadás végig meg tudja őrizni a meglepetés erejét. Ugyanakkor az epizódok egyáltalán nem véletlenszerűen követik egymást. Fokozatosan fedezhetjük fel a logikát és érzelmi vonalat, amelyekre épülve végül eljutunk az előadás csúcspontjáig és fő gondolatáig. Másrészt a heti audienciákat párhuzamosan futó történettel szövi össze: látjuk a tizenegy éves Erzsébetet, a kislányt, akinek pillanatok alatt teljesen felfordul az élete, amint nagybátyja váratlan lemondása és édesapja trónra kerülése következtében alig ismert oldalági sarjból a trón elsőszámú várományosává válik. A kislány a felnőtt Erzsébet visszaemlékezéseként jelenik meg, mintha a királynő régi naplót lapozgatva idézné fel évtizedekkel korábbi önmagát. Bár alig néznek egymásra – hiszen igazából nem tartoznak egy helyre, egy időbe – beszélgetnek egymással: a kislány kérdőre vonja a felnőtt Erzsébetet, amiért megváltozott, amiért másként látja a világot, míg a királynő magyaráz, tanácsot ad, vagy egyszerűen csak rácsodálkozik rég elfeledett félelmeire, bosszúságaira, apróságokra, vagy egészen nagy dolgokra, amik kislányként foglalkoztatták. Így egyszerre tárul elénk a királynő és a magánember.
Egyáltalán nem túlzás kijelenteni, hogy Helen Mirren nélkül ez az előadás nem jött volna létre, mint ahogy azt sem, hogy II. Erzsébet szerepe, sőt az egész darab kizárólag neki íródott. A színésznő pedig ezen túlmenően magához a királynőhőz – Anglia történelmének egyik leghosszabban trónon levő uralkodójához – méltó alakítást nyújt. Ismételten – mondhatnánk, de nagyon rosszul tennénk. Összehasonlíthatatlanul nagyobb a rá váró feladat, mint a 2006-os filmben. Gondoljunk csak bele: 1952-től napjainkig, huszonhattól nyolcvanhét éves koráig alakítja Erzsébetet – ez hatvanegy évet ölel fel! A több évtizednyi hirtelen ugrásokat bámulatos könnyedséggel jeleníti meg. A huszonéves, helyét és útját kereső Erzsébetet bizonytalanságával, fiatalos lendületével, magas, vékony hangjával, aki mérhetetlenül tiszteli Churchillt, de mégis megtalálja a bátorságot, hogy kérdőre vonja a legendás politikust. A középkorú királynőt, magabiztossága teljében, tökéletes eleganciával, erőtől szárnyaló hangjával, aki sakkjátszmaszerűen taktikázik miniszterelnökeivel. Végül az idős asszonyt, hajlott hátával, kortól és betegségtől lelassult mozgásával, fáradtan fátyolos hangjával, de végtelen nagy tekintélyével, tapasztalatával. Mindeközben megannyi szín és érzelmi állapot: hűvös kimértség, pajkos felszabadultság, düh, öröm, kétségbeesés – egy ember egész életútja. Egyedülálló alakítás.
Mirren színészi játéka mellett nagyon könnyű statisztaszereplővé válni. A színészi gárda erősségét igazolja, hogy többnyire mégsem ez történik. Ketten emelkednek ki különösen: a Margaret Thatchert alakító Haydn Gwynne, valamint Harold Wilson szerepében Richard McCabe. Gwynne elsősorban azzal, hogy bár fizikailag egyáltalán nem hasonlít a nemrég elhunyt egykori miniszterelnökre, mozgásával, arcjátékával, de mindenek felett beszédstílusával kísérteties hasonlóságot teremt Thatcherrel, amit egy-egy kikacsintás erejéig zseniálisan visz át karikatúrába, emlékezetes és rendkívül szórakoztató pillanatokat adva a közönségnek. McCabe Wilsonja kapja a legnagyobb hangsúlyt a miniszterelnökök közül, elsősorban a darab azon feltéltelezésének köszönhetően, hogy Wilson volt Erzsébet kedvenc miniszterelnöke. Jelenetei más-más szempontból válnak fontossá: rajta keresztül láthatjuk a Nagy-Britannia politikai elitjében bekövetkezett generációváltást, amint frakkos lordok helyett az etiketthez mit sem értő köznép soraiból lépnek színre a legújabb kor vezetői. Tulajdonképpen Wilson az, aki által Erzsébet megismeri a jelenkor emberét és értékrendszerét. A királynő kezdeti lekicsinylő közönye így adja át a helyet a tiszteletnek és a közvetlen, már-már baráti viszonynak, majd az őszinte fájdalomnak, amint Wilsont az elhatalmasodó Alzheimer-kór végül lemondásra kényszeríti. McCabe mindennek csodás ívet ad – az egyszerű ember megmosolyogtató illemtani hiányosságaitól a betegség megindító ábrázolásáig – és válik Mirren méltó partnerévé. Említést kell tennünk még a tizenegy éves Erzsébetet alakító Maya Gerberről is. Az ifjú hölgy bájos őszinteséggel adja vissza a hercegkisasszony dacos ellenállását a változással szemben, amikor apja trónra kerülésével fenekestől felfordul az élete.
Az előadás egyértelmű csúcspontját adja, amikor a Mirren és Gerber által megjelenített életút eleje és vége egyszercsak találkozik. A még szinte gyermek Erzsébet fegyelmezetten állva a mikrofon előtt, rádióbeszédben tesz fogadalmat: „Ezennel mindannyiuk előtt kijelentem, hogy egész életemet szolgálatuknak szentelem, legyen akár rövid, akár hosszú.” Miközben a kislány ezeket a számára aligha felfogható súlyú szavakat mondja, a háttérből előlép a jelenkori Erzsébet, öregen, hajlottan, hogy fogadja David Cameront. Megkapó pillanat ez. Bár az előadás számos ponton kifigurázza és poén forrásává teszi az udvari etikett szabályai által irányított, a hétköznapok realitásától törvényszerűen távol álló Buckingham-palota világát, Morgan egész művében mérhetetlen tisztelettel adózik a királynő személye előtt, aki társadalmi és politikai viharok egész sorát kiállva vált mindenkinél tapasztaltabb tanácsadóvá, történelmi tükörré, amelyben hazája politikai vezetői nemcsak az aktuális kihívásokkal, de elődeikkel szemben is megmérettethetnek. 2013 tavasza-nyara II. Erzsébet koronázása hatvanadik évfordulójának ünneplése jegyében telik Nagy-Britannia-szerte. A művészvilág ennél az előadásnál méltóbb megemlékezést nem is találhatott volna.
And so we arrive to the spring of 2013 and London’s Gielgud Theatre, with Helen Mirren on stage reprising the role of the Queen. The parallels with the film end here however. This is no sequel. The Queen’s Equerry walks out to the darkened stage, and as he describes the audience room of Buckingham Palace and its furnishings in a rather ceremonious fashion, they begin to emerge from the dark – marble walls, crystal chandelier, ornate writing desk and two silk upholstered chairs in the front. “I only ever wanted to be ordinary” – admits John Major. “And in which way do you consider you’ve failed in that ambition?” – enquires the Queen with cool irony. These initial moments set the tone of the play immediately: razor-sharp exchanges, sincere confessions, biting humor. And the idiosyncratic dynamic of Britain’s head of state and head of government – the former with symbolic, the latter with actual power. The viewers follow with alternating laughter and rapt attention, as a meeting between the Queen and one of her Prime Ministers is recalled, be it amusing or very much serious.
All of this creates immense challenges for the creators of the play. Swift and smooth changes of sets and props, costumes and wigs are required as the play moves forward and backward through time. And this is where the true magic of the play begins. Imagine the end of the opening scene. As John Major leaves the audience room, various secretaries and court footmen arrive with trays, carrying letters and documents. The Queen sits by the desk to sign the paperwork, obstructed from view by the servants. Our attention shifts to another commentary of the Equerry/Narrator. Only a few seconds pass by before the Queen stands up from her desk – graying hair turned to dark maroon, conservative garment replaced by restrained, but distinctly youthful dress. Sir Winston Churchill walks on stage. A wave of awed murmur runs across the theater – we have just stepped back over forty years, from the summer of 1995 to the spring of 1952, in mere seconds! Several similar changes of scene take place during the course of the play, giving the audience plenty of opportunity to marvel at the endless creativity on display: the easily exchangeable wigs created by Ivana Primorac, the costumes designed by Bob Crowley, often hidden in three or four layers under one another, yet fitting perfectly, and Rick Fisher’s lighting design. The importance of the latter cannot be overstated – jumps spanning decades cannot be aided by applying makeup in a few seconds, as such, the brighter or dimmer light can give or take a few years of 68 year-old Helen Mirren’s age. Behind all the stage magic is Tony and Olivier Award winning director Stephen Daldry, who has also helmed such films as The Hours, Billy Elliot or The Reader. Daldry is a true actor’s director – his work is generally characterized by effortlessly creating the social and historical backdrop, and allowing his actors to take focus. He had the chance to work with one of the greatest actresses of our age on this occasion.
It is easy to be relegated to nothing more than a walk-on next to Mirren’s performance. It is a testament to the players surrounding her that mainly this is not the case. Two especially stand out: Haydn Gwynne as Margaret Thatcher and Richard McCabe in the role of Harold Wilson. Gwynne has no physical resemblance to the recently deceased Prime Minister, yet creates an uncanny characterization through movement, mimicry and above all, style of speaking, which she brilliantly transforms into caricature for just a wink or two towards the audience, leaving us with some memorable and highly amusing moments. McCabe’s Wilson receives the most emphasis from the Prime Ministers, largely due to the play’s supposition that Wilson was Elizabeth’s favorite head of government. Each of his scenes resonates for different reasons. He represents the generational shift in Britain’s political elite, when tail coated lords disappeared, and leaders of the newest age emerged from lower classes ignorant to court etiquette. In fact it is Wilson through whom the Queen is introduced to modern man and his value system. The Queen’s initial detractive indifference gives way to respect and an informal, friendly relationship, and eventually to genuine sorrow, as Wilson is forced to resign when he succumbs to Alzheimer’s. McCabe gives a wonderful arc to all of this, from his comical stumbles with court protocol to his moving portrayal of the disease, and becomes a worthy partner for Mirren. Mention must also be made of Maya Gerber in the role of eleven-year-old Elizabeth. The young actress lends a charming honesty to the princess’s defiance against the change his father’s accession to the throne brings to her life.
The play reaches its climax when the two ends of the path portrayed by Mirren and Gerber suddenly meet. Young Elizabeth, standing obediently in front of a microphone, pledges in a radio speech: „I declare before you all that my whole life, whether it be long or short, shall be devoted to your service.” As the little girl pronounces these words the meaning of which she can scarcely comprehend, present day Elizabeth appears, old, bent with age, to meet with David Cameron. It is a gripping moment. The play often parodies the world of Buckingham Palace, governed by etiquette, inevitably out of touch with the reality of everyday life. Still, Morgan’s entire work pays immense respect to the Queen herself, who weathered many storms, both social and political, becoming a historical mirror in which her country’s political leaders can not only measure themselves against the tests of present times, but against their predecessors as well. The spring and summer of 2013 has seen a series of celebrations across Britain to commemorate the 60th anniversary of the Queen’s coronation. There could not be a more worthy contribution to the celebrations from the world of theater.
Így jutunk el 2013 tavaszához és a londoni Gielgud Színházhoz, amely deszkáin a királynő szerepében ismét Helen Mirren áll. A párhuzamok a filmmel azonban itt véget is érnek. Nem egy folytatást, nem „még egy bőrt” látunk. A sötétbe borult színpadon megjelenik a királynő udvaronca, és felettébb szertartásos stílusban bemutatja a Buckingham-palota fogadószobáját és bútorzatát, amelyek fokozatosan felsejlenek a háttér sötétjéből: márvány falak, kristály csillár, díszes íróasztal és az előtérben két selyem borítású szék. „Mindössze átlagos szerettem volna lenni.” – kezdi John Major. „És milyen szempontból érzi úgy, hogy kudarcot vallott ezen törekvése?” – érdeklődik hűvös iróniával Erzsébet. Az első pillanatok rögtön megalapozzák az előadás hangvételét: pengeéles szópárbajok, őszinte vallomások, csípős humor. Továbbá a brit államfő és kormányfő helyzetének sajátos dinamikája – előbbi kezében jelképes, utóbbiéban tényleges hatalommal. A közönség hol hatalmas kacajokkal, hol feszült figyelemmel kíséri, amint felidéződik a királynő és valamely miniszterelnökének egy-egy mulatságos, vagy épp nagyon is komoly helyzetet bemutató audienciája.
 |
| John Major (Paul Ritter) és a királynő (Forrás: theater.nytimes.com) |
Morgan két szerkezeti megoldása is kulcsfontosságúnak bizonyul. Egyrészt a miniszterelnököket nem időrendi sorrendben mutatja be, és nem is mindegyik kap önálló jelenetet a tizenkét politikus közül. Így az előadás végig meg tudja őrizni a meglepetés erejét. Ugyanakkor az epizódok egyáltalán nem véletlenszerűen követik egymást. Fokozatosan fedezhetjük fel a logikát és érzelmi vonalat, amelyekre épülve végül eljutunk az előadás csúcspontjáig és fő gondolatáig. Másrészt a heti audienciákat párhuzamosan futó történettel szövi össze: látjuk a tizenegy éves Erzsébetet, a kislányt, akinek pillanatok alatt teljesen felfordul az élete, amint nagybátyja váratlan lemondása és édesapja trónra kerülése következtében alig ismert oldalági sarjból a trón elsőszámú várományosává válik. A kislány a felnőtt Erzsébet visszaemlékezéseként jelenik meg, mintha a királynő régi naplót lapozgatva idézné fel évtizedekkel korábbi önmagát. Bár alig néznek egymásra – hiszen igazából nem tartoznak egy helyre, egy időbe – beszélgetnek egymással: a kislány kérdőre vonja a felnőtt Erzsébetet, amiért megváltozott, amiért másként látja a világot, míg a királynő magyaráz, tanácsot ad, vagy egyszerűen csak rácsodálkozik rég elfeledett félelmeire, bosszúságaira, apróságokra, vagy egészen nagy dolgokra, amik kislányként foglalkoztatták. Így egyszerre tárul elénk a királynő és a magánember.
Mindez óriási kihívást teremt az elődás alkotói számára. A jelenetek közti időbeni ugrások ugyanis megkövetelik a gyors és gördülékeny váltásokat mind a díszlet és kellékek, jelmezek és parókák, mind a világítás és egyéb technikai elemek terén. És itt kezdődik az előadás igazi csodája. Képzeljük el a fent felvázolt nyitó jelenet végét. Amint John Major elhagyja a fogadószobát, érkezik néhány udvari szolga, tálcán levelekkel, iratokkal. A királynő a szolgák sorfalának takarásában íróasztalához ül aláírni azokat. A narrátor szerepét betöltő udvaronc újabb kommentárjára terelődik a figyelmünk. Alig telik el néhány másodperc, a királynő máris feláll az asztaltól: őszülő tincsek helyett mélybarna hajjal, konzervatív szabású öltözék helyett visszafogott, de határozottan fiatalos stílusú ruhában. A színpadon pedig megjelenik Sir Winston Churchill. A nézőtér felmorajlik a döbbenettől: több mint negyven évet léptünk vissza pillanatok alatt, 1995 nyaráról 1952 tavaszára! Jó néhány hasonló jelenetváltás szemtanúi lehetünk az előadás során, így újra és újra rácsodálkozhatunk az alkotók végtelen kreativitására: az Ivana Primorac munkáját dícsérő, néhány mozdulattal lecserélhető parókákra, a Bob Crowley tervezte, egymás alatt néhol akár három-négy rétegben megbúvó, mégis tökéletesen illeszkedő jelmezekre, valamint Rick Fisher világítására. Ez utóbbi szerepe korántsem elhanyagolható, hiszen a több évtizednyi ugrásokat sminkkel nem lehet néhány másodperc alatt segíteni, így az erőteljesebb vagy diszkrétebb világítás ad hozzá vagy vesz el valamennyit a hatvannyolc éves Helen Mirren életkorából. Mindezek hátterében a többszörös Tony- és Olivier-díjas Stephen Daldry rendező áll, akinek olyan filmeket is köszönhetünk, mint Az órák (The Hours), a Billy Elliot vagy A felolvasó (The Reader). Daldry igazi színészrendező: munkáira általánosságban jellemző, hogy rendkívül könnyedén teremti meg a hátteret, társadalmi- és korrajzot történeteihez, és színészeit helyezi előtérbe. Ez esetben korunk egyik legnagyobb színésznőjével dolgozhatott.
+in+The+Audience,+photo+by+Johan+Persson_independentcouk.jpg) |
| Gordon Brown (Nathaniel Parker) és David Cameron (Rufus Wright) (Forrás: independent.co.uk) |
Egyáltalán nem túlzás kijelenteni, hogy Helen Mirren nélkül ez az előadás nem jött volna létre, mint ahogy azt sem, hogy II. Erzsébet szerepe, sőt az egész darab kizárólag neki íródott. A színésznő pedig ezen túlmenően magához a királynőhőz – Anglia történelmének egyik leghosszabban trónon levő uralkodójához – méltó alakítást nyújt. Ismételten – mondhatnánk, de nagyon rosszul tennénk. Összehasonlíthatatlanul nagyobb a rá váró feladat, mint a 2006-os filmben. Gondoljunk csak bele: 1952-től napjainkig, huszonhattól nyolcvanhét éves koráig alakítja Erzsébetet – ez hatvanegy évet ölel fel! A több évtizednyi hirtelen ugrásokat bámulatos könnyedséggel jeleníti meg. A huszonéves, helyét és útját kereső Erzsébetet bizonytalanságával, fiatalos lendületével, magas, vékony hangjával, aki mérhetetlenül tiszteli Churchillt, de mégis megtalálja a bátorságot, hogy kérdőre vonja a legendás politikust. A középkorú királynőt, magabiztossága teljében, tökéletes eleganciával, erőtől szárnyaló hangjával, aki sakkjátszmaszerűen taktikázik miniszterelnökeivel. Végül az idős asszonyt, hajlott hátával, kortól és betegségtől lelassult mozgásával, fáradtan fátyolos hangjával, de végtelen nagy tekintélyével, tapasztalatával. Mindeközben megannyi szín és érzelmi állapot: hűvös kimértség, pajkos felszabadultság, düh, öröm, kétségbeesés – egy ember egész életútja. Egyedülálló alakítás.
Mirren színészi játéka mellett nagyon könnyű statisztaszereplővé válni. A színészi gárda erősségét igazolja, hogy többnyire mégsem ez történik. Ketten emelkednek ki különösen: a Margaret Thatchert alakító Haydn Gwynne, valamint Harold Wilson szerepében Richard McCabe. Gwynne elsősorban azzal, hogy bár fizikailag egyáltalán nem hasonlít a nemrég elhunyt egykori miniszterelnökre, mozgásával, arcjátékával, de mindenek felett beszédstílusával kísérteties hasonlóságot teremt Thatcherrel, amit egy-egy kikacsintás erejéig zseniálisan visz át karikatúrába, emlékezetes és rendkívül szórakoztató pillanatokat adva a közönségnek. McCabe Wilsonja kapja a legnagyobb hangsúlyt a miniszterelnökök közül, elsősorban a darab azon feltéltelezésének köszönhetően, hogy Wilson volt Erzsébet kedvenc miniszterelnöke. Jelenetei más-más szempontból válnak fontossá: rajta keresztül láthatjuk a Nagy-Britannia politikai elitjében bekövetkezett generációváltást, amint frakkos lordok helyett az etiketthez mit sem értő köznép soraiból lépnek színre a legújabb kor vezetői. Tulajdonképpen Wilson az, aki által Erzsébet megismeri a jelenkor emberét és értékrendszerét. A királynő kezdeti lekicsinylő közönye így adja át a helyet a tiszteletnek és a közvetlen, már-már baráti viszonynak, majd az őszinte fájdalomnak, amint Wilsont az elhatalmasodó Alzheimer-kór végül lemondásra kényszeríti. McCabe mindennek csodás ívet ad – az egyszerű ember megmosolyogtató illemtani hiányosságaitól a betegség megindító ábrázolásáig – és válik Mirren méltó partnerévé. Említést kell tennünk még a tizenegy éves Erzsébetet alakító Maya Gerberről is. Az ifjú hölgy bájos őszinteséggel adja vissza a hercegkisasszony dacos ellenállását a változással szemben, amikor apja trónra kerülésével fenekestől felfordul az élete.
 |
| Margaret Thatcher (Hayden Gwynne) érkezik az audienciára (Forrás: theage.com.au) |
Az előadás egyértelmű csúcspontját adja, amikor a Mirren és Gerber által megjelenített életút eleje és vége egyszercsak találkozik. A még szinte gyermek Erzsébet fegyelmezetten állva a mikrofon előtt, rádióbeszédben tesz fogadalmat: „Ezennel mindannyiuk előtt kijelentem, hogy egész életemet szolgálatuknak szentelem, legyen akár rövid, akár hosszú.” Miközben a kislány ezeket a számára aligha felfogható súlyú szavakat mondja, a háttérből előlép a jelenkori Erzsébet, öregen, hajlottan, hogy fogadja David Cameront. Megkapó pillanat ez. Bár az előadás számos ponton kifigurázza és poén forrásává teszi az udvari etikett szabályai által irányított, a hétköznapok realitásától törvényszerűen távol álló Buckingham-palota világát, Morgan egész művében mérhetetlen tisztelettel adózik a királynő személye előtt, aki társadalmi és politikai viharok egész sorát kiállva vált mindenkinél tapasztaltabb tanácsadóvá, történelmi tükörré, amelyben hazája politikai vezetői nemcsak az aktuális kihívásokkal, de elődeikkel szemben is megmérettethetnek. 2013 tavasza-nyara II. Erzsébet koronázása hatvanadik évfordulójának ünneplése jegyében telik Nagy-Britannia-szerte. A művészvilág ennél az előadásnál méltóbb megemlékezést nem is találhatott volna.
It’s the autumn of 2005. A film is being shot in one of the studios outside London. Helen Mirren stands in front of the cameras, holding out her hand with cool elegance, which Martin Sheen proceeds to actually kissing instead of just bowing over it, as dictated by court protocol. The hand retreats, the slightest grimace runs across the face. An iconic scene is unfolding between Queen Elizabeth II and Tony Blair, her Prime Minister. Somewhere behind the cameras, the screenwriter is looking on. A stage play begins to take shape in his mind.
Peter Morgan may have been inspired by very similar circumstances when – following from his screenplay for The Queen, which brought Mirren dozens of awards, including an Oscar – he wrote The Audience, centered around the weekly meetings between Elizabeth II and her Prime Ministers. The idea of the play is no surprise. The reason why the film proved fascinating was that it provided insight to situations and discussions that were fictional, yet informed by and very much based on real events, with the world’s most famous royal family and one of the most powerful politicians at its center. The Queen’s plot however focused on the aftermath of Diana’s death, following course of events of a single week, whereas Elizabeth II has been on the throne of the United Kingdom for over sixty years, during which she has conducted her weekly meetings with twelve Prime Ministers.
+and+Young+Elizabeth+(Nell+Williams)+in+The+Audience_+Photo+credit+is+Johan+Persson_independentcouk.jpg) |
| Helen Mirren in the role of Queen Elizabeth II (Source: independent.co.uk) |
And so we arrive to the spring of 2013 and London’s Gielgud Theatre, with Helen Mirren on stage reprising the role of the Queen. The parallels with the film end here however. This is no sequel. The Queen’s Equerry walks out to the darkened stage, and as he describes the audience room of Buckingham Palace and its furnishings in a rather ceremonious fashion, they begin to emerge from the dark – marble walls, crystal chandelier, ornate writing desk and two silk upholstered chairs in the front. “I only ever wanted to be ordinary” – admits John Major. “And in which way do you consider you’ve failed in that ambition?” – enquires the Queen with cool irony. These initial moments set the tone of the play immediately: razor-sharp exchanges, sincere confessions, biting humor. And the idiosyncratic dynamic of Britain’s head of state and head of government – the former with symbolic, the latter with actual power. The viewers follow with alternating laughter and rapt attention, as a meeting between the Queen and one of her Prime Ministers is recalled, be it amusing or very much serious.
Two plot devices that Morgan utilizes prove essential. On the one hand, he does not introduce the Prime Ministers in chronological order, nor includes all twelve of them. This allows the play to maintain the element of surprise throughout. The order of the episodes is far from random however. We gradually discover the logic and emotional arc building up to the play’s climax and central theme. On the other hand, Morgan interweaves the weekly audiences with a parallel storyline: we see the eleven-year-old Elizabeth, whose life is turned topsy-turvy when her uncle unexpectedly renounces the throne and her father becomes king, elevating the little girl from obscure princess to Heiress Presumptive. The girl appears as a reminiscence of the adult Elizabeth, as if emerging from the pages of an old diary. They are of different worlds, as such, they rarely look at each other. But they do talk to each other – the girl questioning the Queen why she has changed and sees the world differently, the Queen explaining, or simply wondering about long forgotten fears, annoyances. Trivial or significant things that she was preoccupied with as a child. And so Elizabeth is revealed before us – the Queen and the private person.
 |
| Curtain call: The Queen and her Prime Ministers (Source: gablescinema.com) |
All of this creates immense challenges for the creators of the play. Swift and smooth changes of sets and props, costumes and wigs are required as the play moves forward and backward through time. And this is where the true magic of the play begins. Imagine the end of the opening scene. As John Major leaves the audience room, various secretaries and court footmen arrive with trays, carrying letters and documents. The Queen sits by the desk to sign the paperwork, obstructed from view by the servants. Our attention shifts to another commentary of the Equerry/Narrator. Only a few seconds pass by before the Queen stands up from her desk – graying hair turned to dark maroon, conservative garment replaced by restrained, but distinctly youthful dress. Sir Winston Churchill walks on stage. A wave of awed murmur runs across the theater – we have just stepped back over forty years, from the summer of 1995 to the spring of 1952, in mere seconds! Several similar changes of scene take place during the course of the play, giving the audience plenty of opportunity to marvel at the endless creativity on display: the easily exchangeable wigs created by Ivana Primorac, the costumes designed by Bob Crowley, often hidden in three or four layers under one another, yet fitting perfectly, and Rick Fisher’s lighting design. The importance of the latter cannot be overstated – jumps spanning decades cannot be aided by applying makeup in a few seconds, as such, the brighter or dimmer light can give or take a few years of 68 year-old Helen Mirren’s age. Behind all the stage magic is Tony and Olivier Award winning director Stephen Daldry, who has also helmed such films as The Hours, Billy Elliot or The Reader. Daldry is a true actor’s director – his work is generally characterized by effortlessly creating the social and historical backdrop, and allowing his actors to take focus. He had the chance to work with one of the greatest actresses of our age on this occasion.
 |
| The Queen spends a rare moment alone (Source: showcomotion.org.uk) |
It is evident that this play would not exist without Helen Mirren. It is just as certain that the part of Elizabeth II was written specifically for her, as was the whole play for that matter. The performance the actress gives not only lives up to these, but to the Queen herself – one of the longest reigning monarchs in the history of Great Britain. Again, we could say, but we would be quite wrong. Mirren’s task is incomparably greater here than in the film. Think about it: she plays Elizabeth from 1952 to present day, from age 26 to 87 – this encompasses 61 years! She portrays the sudden jumps in time, often spanning several decades, with unbelievable ease. The young Elizabeth, in her twenties, still searching for her place and path, with her uncertainties, youthful energy, higher, thinner voice, who has the utmost respect for Churchill, yet finds the courage to stand up to the legendary politician. The middle aged Queen, at the height of her confidence, with impeccable conduct, voice full of strength, whose play of tactics with her Prime Ministers resemble a game of chess. Finally the elderly woman, slow in movement, body bent with age and illness, voice husky, but conveying the immense respect that surrounds her. All the while, countless shades and emotions: cool restraint, playful abandon, anger, joy, desperation – an entire life path. It is an outstanding performance of unparalleled complexity.
It is easy to be relegated to nothing more than a walk-on next to Mirren’s performance. It is a testament to the players surrounding her that mainly this is not the case. Two especially stand out: Haydn Gwynne as Margaret Thatcher and Richard McCabe in the role of Harold Wilson. Gwynne has no physical resemblance to the recently deceased Prime Minister, yet creates an uncanny characterization through movement, mimicry and above all, style of speaking, which she brilliantly transforms into caricature for just a wink or two towards the audience, leaving us with some memorable and highly amusing moments. McCabe’s Wilson receives the most emphasis from the Prime Ministers, largely due to the play’s supposition that Wilson was Elizabeth’s favorite head of government. Each of his scenes resonates for different reasons. He represents the generational shift in Britain’s political elite, when tail coated lords disappeared, and leaders of the newest age emerged from lower classes ignorant to court etiquette. In fact it is Wilson through whom the Queen is introduced to modern man and his value system. The Queen’s initial detractive indifference gives way to respect and an informal, friendly relationship, and eventually to genuine sorrow, as Wilson is forced to resign when he succumbs to Alzheimer’s. McCabe gives a wonderful arc to all of this, from his comical stumbles with court protocol to his moving portrayal of the disease, and becomes a worthy partner for Mirren. Mention must also be made of Maya Gerber in the role of eleven-year-old Elizabeth. The young actress lends a charming honesty to the princess’s defiance against the change his father’s accession to the throne brings to her life.
 |
| Thatcher (Haydn Gwynne) and Wilson (Richard McCabe) (Source: independent.co.uk) |
The play reaches its climax when the two ends of the path portrayed by Mirren and Gerber suddenly meet. Young Elizabeth, standing obediently in front of a microphone, pledges in a radio speech: „I declare before you all that my whole life, whether it be long or short, shall be devoted to your service.” As the little girl pronounces these words the meaning of which she can scarcely comprehend, present day Elizabeth appears, old, bent with age, to meet with David Cameron. It is a gripping moment. The play often parodies the world of Buckingham Palace, governed by etiquette, inevitably out of touch with the reality of everyday life. Still, Morgan’s entire work pays immense respect to the Queen herself, who weathered many storms, both social and political, becoming a historical mirror in which her country’s political leaders can not only measure themselves against the tests of present times, but against their predecessors as well. The spring and summer of 2013 has seen a series of celebrations across Britain to commemorate the 60th anniversary of the Queen’s coronation. There could not be a more worthy contribution to the celebrations from the world of theater.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése