(**English language review below**)
Martin
McDonagh-t forgatókönyvei tették világszerte
ismertté, köztük is elsősorban az Erőszakik
című filmé (In Bruges), amely a két
Bruges-be száműzött bérgyilkos politikailag korrektnek nem éppen nevezhető
stílusú kalandjait követi nyomon lónyugtatót szedő törpével, nemdohányzó
kanadaiakkal, kövér turistákkal és építészetkedvelő alvilági vezetővel.
McDonagh azonban először drámaíróként tűnt fel. The Cripple of Inishmaan című, 1997-ben bemutatott fekete
komédiáját mindössze 26 évesen írta. A darabot a Radnóti Színház 10 éven
keresztül játszotta A kripli címmel.
Az ír származású McDonagh műveit sajátos stílus köti össze – legyen szó színpadi műről vagy mozifilmről – amelyet leginkább a kegyetlen humor jellemez. Szereplői körülményei gyakran drámaiak, de annyira találó, humorral átszőtt jellemkritikával, hogy a néző előbb hatalmasakat nevet, majd rögtön elszégyelli magát. A The Cripple of Inishmaan ékes példa erre.
A tizenhét éves Billy Claven egy Isten háta mögötti apró írországi sziget halászfalujában él az 1930-as években, ahol mindenki ismer mindenkit és látszólag senkinek sem lehetnek titkai. Billy születésétől kezdve félig nyomorék. Szülei még csecsemőkorában a tengerbe fulladtak, a szerencsétlen és beteges fiút a falu vegyesboltját üzemeltető két vénlány nevelte fel. A szegénységben élő közösség lassú, unalmas mindennapjai és a falubéliek állandó gúnyolódása elől menekvésként a fiú, egyebet nem találván, azzal tölti az idejét, hogy teheneket bámul. Futótűzként terjed el a hír, hogy a szomszédos szigetre hollywoodi filmesek érkeznek és a helybéliek között keresnek szereplőket. Billy elhatározza, bármi áron be akar kerülni a produkcióba, hogy eljuthasson Hollywoodba.
Daniel Radcliffe (Billy Claven) a The Cripple of Inishmaan főszerepében (Forrás: independent.co.uk) |
Az ír származású McDonagh műveit sajátos stílus köti össze – legyen szó színpadi műről vagy mozifilmről – amelyet leginkább a kegyetlen humor jellemez. Szereplői körülményei gyakran drámaiak, de annyira találó, humorral átszőtt jellemkritikával, hogy a néző előbb hatalmasakat nevet, majd rögtön elszégyelli magát. A The Cripple of Inishmaan ékes példa erre.
A tizenhét éves Billy Claven egy Isten háta mögötti apró írországi sziget halászfalujában él az 1930-as években, ahol mindenki ismer mindenkit és látszólag senkinek sem lehetnek titkai. Billy születésétől kezdve félig nyomorék. Szülei még csecsemőkorában a tengerbe fulladtak, a szerencsétlen és beteges fiút a falu vegyesboltját üzemeltető két vénlány nevelte fel. A szegénységben élő közösség lassú, unalmas mindennapjai és a falubéliek állandó gúnyolódása elől menekvésként a fiú, egyebet nem találván, azzal tölti az idejét, hogy teheneket bámul. Futótűzként terjed el a hír, hogy a szomszédos szigetre hollywoodi filmesek érkeznek és a helybéliek között keresnek szereplőket. Billy elhatározza, bármi áron be akar kerülni a produkcióba, hogy eljuthasson Hollywoodba.
A történet ránézésre nem sok nevetést ígér. Ennek ellenére a tipikus, de korántsem sablonos karakterek rendkívül jól
megragadott jellegzetességei, egyedülálló ír beszédstílusa, a híres-ismeretlen,
szegény-gazdag, angol-ír, protestáns-katolikus ellentétek egyszerű emberek
szemszögéből való megjelenítése mind-mind állandó nevetés forrásai. Nem csoda,
hogy hamar kiderül, Billy a leginkább ép ember a szigeten. Ott van
Johnnypateenmike, a helyi pletykafészek, aki olyan híreket tálal a lehető
legnagyobb körítéssel, mint hogy az egyik szomszéd libája belecsípett a másik
macskájának a farkába, kilencven éves anyját pedig évtizedek óta kitartóan
próbálja halálra itatni. Vagy Billy „nagynénjei”, Eileen és Kate Osbourne, akik
az egymással való élcelődésnél többet csak a nyomorék fiú szeretetteljes kritizálását
végzik, minél vontatottabban. Végül a mimóza Bartley McCormick és felvágott
nyelvű nővére, Helen, akinek minden második szava káromkodás, csípős megjegyzéseivel
senkit sem kímél, és akibe Billy titkon szerelmes.
A nézőtér általános derűje közepette a
falubéliek mindennapos természetességgel űznek gúnyt Billyből. Állandó vitatéma
például, hogy szülei azért fulladtak-e tengerbe, mert nem akarták az életüket
egy nyomorék fiú felnevelésének szentelni. Ahogy Helen mondja: „Nem szabadna
nevetnem rajtad, Billy...de mégis fogok.” Pedig a fiú már annak is örülne, ha Cripple
(kripli) Billy helyett „csak Billynek” szólítanák. Látszólag az egyetlen lágy
szívű ember a szigeten a magának való halász, Babbybobby, akinek néhány évvel
korábban TBC vitte el a feleségét. Miután a történet számos fordulatai
egyikének következtében csalódik Billyben, megbocsátás helyett brutálisan
összeveri a fiút.
Nem látunk tehát a fekete-fehér
egyszerűségével ábrázolt karaktereket, ehhez mérten olyan színészekre van
szükség, akik míg látszólag a nevettetésre építik szerepeiket, a mulatságos
helyzetek és megjegyzések közepette mégis meg tudják mutatni az embert, annak
múltjával, jelenével, és nem egy esetben mélyen őrzött titkaival. Hibátlan
szereplőgárdával állította színpadra a művet a Noel Coward Theatre. A
többségében ír színészekből álló társulatból is kiemelkedik a Johnnypateenmike-ot
és anyját alakító Pat Shortt és June Watson, valamint Helen igazi
ziccerszerepében Sarah Greene. Shortt
és Watson párosának sikere abban rejlik, hogy Johnnypateenmike nyíltan el
akarja tenni anyját láb alól, amire a két színész bárdolatlanul rájátszik. A
legapróbb poént sem hagyják kiaknázatlanul, ami a gyűlölve szerető anya-fia
kapcsolatból és a mindkettejük számára lételemmé vált alkoholból adódik. Helen
karaktere fölött legkönnyebb első látásra ítélkezni. Mindenkinél gorombább
Billyvel, mocskosszájú, tiszteletlen, agresszív, még a papot is meghajigálja
tojással. De miért is? Mert a pap szexuálisan zaklatja. Az öccsére pedig két
szitokszó között mégis odafigyel. Nem egyszerű feladat egy Helenéhez hasonló
harsány karakterbe belecsempészni az ezekhez szükséges árnyalatokat, hogy a
néző arcára szinte csak tudat alatt fagyjon rá a mosoly. Greene nagyszerűen tárja
fel, hogy Helenben több kedvesség rejlik, mint amit mutat magából.
Johnnypateenmike (Pat Shortt) és anyja (June Watson) (Forrás: independent.co.uk) |
A közösség bemutatása legalább olyan
fontos része az előadásnak, mint Billy története, ilyen értelemben valódi
ensemble darabot látunk. A cselekmény motorja azonban Billy, így az elsőszámú
szerep az őt megformáló színészé. Ő pedig nem kisebb név, mint Daniel Radcliffe. Lassan feleslegessé
válik leírni vele kapcsolatban, hogy újabb szerepben bizonyítja, van számára
jövő Harry Potter után is. Érdekes módon Billy karaktere nem áll annyira távol
Harryétől, mint gondolnánk. Mindketten kívülállók. Színes, harsány karakterek kavalkádja
veszi őket körül, míg ők adják a csendes középpontot. Magukba fordulók.
Szavakkal gyakran nem mondják ki, inkább csak megmutatják, mi zajlik belül.
Inishmaan excentrikus karakterei is szinte leugranak a színpadról. Billyt
Radcliffe-nek muszáj sokkal finomabb eszközökkel megmutatnia. Egy pillanatra
sem választja a könnyű utat, hogy Billy testi fogyatékosságának előtérbe
helyezésével keltsen szimpátiát vagy szánalmat. Talán ha fél percig sokkoló a
látvány, miután bal kezét görcsösen mellkasához szorítva, bal lábát pedig
mereven kinyújtva először becsoszog a színpadra. Mozdulataival nem azt mutatja
meg, hogy Billy nyomorék, hanem ahogy együtt él a fogyatékosságával. Mivel neki
természetes állapot, nagyon gyorsan a néző számára is azzá válik. De Radcliffe
minden téren elegánsan visszafogott, fegyelmezett alakítást nyújt. Az előadás
utolsó jelenetében, miután Billy végre meggyőzi Helent, hogy elmenjen vele
sétálni, a darab végső – hogy többet ne áruljunk el, nem épp pozitív –
fordulatával hirtelen szembesülve megáll a nagynénik boltjának eladópultja
mellett. Néhány tétova lépés, és a döbbenetet maga mögött hagyva, mosolyra
húzódó arccal indul el Helen után.
Helen (Sarah Greene) nem kíméli Billy-t (Forrás: independent.co.uk) |
És ebben mutatkozik meg a darab igazi
különlegessége. Miután a taps és a nevetés elhalt, a függöny legördült és a
néző elkezdi emészteni a látottakat, nem lehet eldönteni, hogy a végkicsengés
lehangoló vagy felemelő. Lehangoló, hiszen a záporozó poénok ellenére Billy
nyomorúságos sorsa mégiscsak szívszorító. Felemelő, hiszen a fiú mindezt
lerázva magáról újra és újra úgy dönt, hogy továbblép. Ahogy McDonagh nem
mondott ítéletet a Bruge-be száműzött bérgyilkos fölött, itt sem foglal állást.
Meghagyja azt a nézőnek.
Az előadást Christopher Oram itt-ott mohával borított, masszív sziklafalakból álló forgódíszlete teszi teljessé, azt a hatást keltve, mintha a természet benőtte volna Inishmaan halászfalujának megidézett helyszíneit. A sziklafalakat hátul vetített vászon öleli körül az ég megannyi árnyalatával, amelyhez tökéletesen igazodnak Alex Baranowski tradícionális ír motívumokat a tenger morajlásával vegyítő összekötő zenéi, valamint a Paule Constable tervezte világítás – nem tolakodóan, inkább határozott atmoszférát teremtve. Valamennyiük munkáját a Tony- és Olivier-díjas Michael Grandage biztos kezű, ráérős rendezése forrasztja egységbe.
Az előadást Christopher Oram itt-ott mohával borított, masszív sziklafalakból álló forgódíszlete teszi teljessé, azt a hatást keltve, mintha a természet benőtte volna Inishmaan halászfalujának megidézett helyszíneit. A sziklafalakat hátul vetített vászon öleli körül az ég megannyi árnyalatával, amelyhez tökéletesen igazodnak Alex Baranowski tradícionális ír motívumokat a tenger morajlásával vegyítő összekötő zenéi, valamint a Paule Constable tervezte világítás – nem tolakodóan, inkább határozott atmoszférát teremtve. Valamennyiük munkáját a Tony- és Olivier-díjas Michael Grandage biztos kezű, ráérős rendezése forrasztja egységbe.
Interjúrészlet és jelenet az előadásból:
Martin McDonagh achieved worldwide fame through his screenplays, In Bruges in particular, which followed
two hit men exiled to the titular city on a politically very much incorrect
adventure with a midget addicted to horse tranquilizers, non-smoking Canadians,
obese tourists and an architecture loving mob boss. Yet McDonagh first came to
the limelight as a dramatist. He was merely 26 when he wrote The Cripple of Inishmaan – a black comedy
which premiered on the West End in 1997.
Whether written for stage or screen, McDonagh’s work has an immediately distinguishable style of savage humor. His characters’ situation is often dramatic, yet their portrayal is filled with such felicitous wit and humor, that the viewer cannot help but laugh out loud, only to be ashamed moments later. The Cripple of Inishmaan is a prime example.
Seventeen year old Billy Claven lives in a fishing village on a godforsaken small island off the coast of Ireland in the 1930s, where everyone knows one another and seemingly no one can harbor any secrets. Billy is disabled since birth. He was merely an infant when his parents were lost at sea – the sickly boy having been raised by two spinsters running the local shop. With nothing better to do, the boy spends his time staring at cows to get away from the dull, endlessly droning days of the impoverished community and the constant taunts of the villagers. It causes a veritable uproar when news spread of a Hollywood film crew arriving on the neighboring island, seeking actors from among the locals. Billy resolves to land a role in the production at any cost for the chance to go to Hollywood.
Whether written for stage or screen, McDonagh’s work has an immediately distinguishable style of savage humor. His characters’ situation is often dramatic, yet their portrayal is filled with such felicitous wit and humor, that the viewer cannot help but laugh out loud, only to be ashamed moments later. The Cripple of Inishmaan is a prime example.
Seventeen year old Billy Claven lives in a fishing village on a godforsaken small island off the coast of Ireland in the 1930s, where everyone knows one another and seemingly no one can harbor any secrets. Billy is disabled since birth. He was merely an infant when his parents were lost at sea – the sickly boy having been raised by two spinsters running the local shop. With nothing better to do, the boy spends his time staring at cows to get away from the dull, endlessly droning days of the impoverished community and the constant taunts of the villagers. It causes a veritable uproar when news spread of a Hollywood film crew arriving on the neighboring island, seeking actors from among the locals. Billy resolves to land a role in the production at any cost for the chance to go to Hollywood.
Billy's "aunties": Gillian Hanna, Ingrid Craige (Source: independent.co.uk) |
A first glance at the story certainly does not promise many laughs. Still, the brilliantly captured traits of its typical (and not stereotypical) characters, with their uniquely Oirish accents, and the depiction of the conflict between fame and obscurity, rich and poor, English and Irish, Protestant and Catholic, through the eyes of simple folk, provide a constant source of laughter. To no one’s surprise, it soon turns out that Billy is the soundest of all the villagers. There is Johnnypateenmike, the local gossip, who presents events such as a neighbor’s goose biting another’s cat in the tail as earth-shattering news, and has been relentlessly trying to drown his mother in alcohol for decades. Or Billy’s „aunties”, Eileen and Kate Osbourne, who spend even more time lovingly carping about the crippled boy than they do bantering with each other at a hilariously drawn out pace, and one of whom talks to a stone when in distress. Finally, the sheepish Bartley McCormick and Helen, his feisty, foulmouthed sister (you will hear ‘feck’ more often than you will be able to count), whose sharp quips spare no one, and who Billy is secretly in love with.
Amidst all the gaiety, the villagers taunt Billy as a most natural daily routine. He is constantly confronted with jibes at his parents, that they drowned themselves because they did not want to spend their lives raising a disabled child. As Helen puts it: „I shouldn’t laugh at you Billy...but I will.” Yet the boy would already be grateful if they stopped calling him Cripple Billy, if he could be „just Billy” instead. The only one on the island with a soft heart appears to be Babbybobby, a reclusive fisherman whose wife had died of TB a few years before. It is him however, who, being disappointed in Billy after one of the many twists and turns of the story, brutally beats him up.
Johnnypateen taunts Billy (Source: independent.co.uk) |
No characters are drawn with the simplicity of black and white. As such, the play
requires actors who, while apparently all go for the laughs in building up
their parts, can show the individuals, with their past, present, and in many
cases, their carefully kept secrets. The cast bringing them all to life in the
Noel Coward Theatre is flawless. The three standouts from the mostly Irish
players are Pat Shortt and June Watson as Johnnypateenmike and his
mother, and Sarah Greene in the absolute
winner role of Helen. The success of the double act of Shortt and Watson lies
in that they shamelessly go all the way with the basic premise that
Johnnypateenmike wants to do his mother in. They milk everything out of a
mother and son love-hate relationship and the alcohol both of them have become
so dependent on. Helen is easiest to judge on first impression. She is meaner
than all to Billy. She is crude, insolent and aggressive. She pelts even the
priest with eggs. Why? Because the priest sexually harasses her, as does half
of the village. And she looks out for his brother among all the expletives. Sneaking
delicate shades in a role as broad as Helen, to drown one’s laughter for just a
second is no easy feat. Greene does a wonderful job revealing that Helen has
more gentleness in her than she lets on.
Portraying the community is as much an integral part of the play as Billy’s story itself.
In this sense, The Cripple of Inishmaan
is a true ensemble piece. Being the undoubted driving force however, the
primary role is that of Billy. And the actor playing him is no smaller name
than Daniel Radcliffe. It is
becoming increasingly unnecessary to point out that he proves in yet another
role: he has a future well beyond Harry Potter. Interestingly enough, Billy is
not as far from Harry as one would imagine. Both are outsiders. They are
surrounded by a colorful, vibrant array of characters while they provide the
quiet center. Both are introverted. Very often they don’t speak their minds,
they rather allow one to see what is happening inside. Inishmaan’s eccentric
characters veritably leap off the stage. Radcliffe must portray Billy in much more
subtle ways. He never takes the easy path of going for the audience’s sympathy or pity
by emphasizing Billy’s disability. The shock at the sight of him registers only
for a few seconds before vanishing completely as he first shuffles onto the
stage, left arm withered and pulled tightly to his chest, and a permanently
rigid left leg. He doesn’t show Billy’s disability, he shows how he lives with
it. It is his natural state, and so it becomes for the audience as well. Radcliffe’s
entire performance is amazingly restrained and disciplined. In the very last
moments of the play, as Billy finally talks Helen into going for a walk with
him, he is suddenly faced with McDonagh’s ultimate, cruel twist. He stands by
the counter in his aunties’ shop. He takes a few hesitant steps of utter shock,
then leaves after Helen with a smile across his face.
And herein lies the true uniqueness of the play. Once the applause and laughter
have died away, the curtain has rolled down and the audience starts to absorb
the piece, it is impossible to decide whether what remains is depressing or
uplifting. Depressing, because despite all the laughter, Billy’s miserable life
is heart wrenching. Uplifting, because again and again Billy brushes the misery
off and decides to move on. Just as McDonagh did not make any judgement on the
hit man exiled to Bruge, he does not decide here either. He leaves that for the
audience.
The production is complemented by Christopher Oram’s revolving set design of massive moss covered stone walls, as if nature had overgrown Inishmaan’s various locations. The stone walls are enframed by a screen subtly projecting the many colors of the sky. They are in perfect harmony with Alex Baranowski’s music, which combines traditional Irish motives with the sounds of the sea, and Paule Constable’s suggestive lighting, creating a distinct atmosphere without being overpowering. The work of those on and behind the stage is blended together by the assured, unhurried direction of Tony and Olivier Award winner Michael Grandage.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése