Az utolsó premier, egy szíven ütő végjáték, még egy utolsó tanulság. Ezekkel jellemezhetném leginkább a Nemzeti Színház idei (utolsó Alföldi Róbert vezette) évadjának bemutatóját. Óhatatlanul is körüllengte gyakorlatilag az egész színházat ez az érzés.
Amíg a művészbüfében vártunk, hogy bemehessünk a nézőtérre, láttam, hogy nem csak az új előadás szereplői vannak jelen, hanem gyakorlatilag mindenki. Minden egyes művész, aki ebben az 5 évben idetartozott. Tudtam, hogy aki aznap nem is lép színpadra előttünk, ott fog ülni a nézőtéren. Mert ez a vége a történetnek. Igazam lett.
A Mephisto nem egy könnyed játék, de még csak nem is egyszerű történet, mégis, ha egymondatos konklúziót kéne levonnom, azt mondanám, hogy valóban, a színész is csak egy ember. Gyarló, sikeréhes, az önnön boldogságát keresi és hajtja végig az életen. Persze kétségtelen, hogy ezt az előadást egy szakmabéli más ésszel és más szívvel nézi, mint mi, a laikusok, mégis mindenkinek megadja a maga igazát.
Alföldi Róbert, mint rendező nyilatkozta korábban, hogy ez a darab nem a korábbi, ikonikus filmet fogja másolni, hanem az eredeti könyvre hagyatkozva önálló gyökerekből épül fel. Kétségtelenül egy igen kemény történetnek lehetnek a nézők tanúi. Eleve a második világháború előtti években járunk, a levegőt már átitatja a közelgő politikai váltás. A főszereplő, Hendrik Höfgen egy közkedvelt színész, aki örökös maximalizmussal igyekszik a legjobbá válni, de valahogy nem hiszi igazán el, hogy sikerülhet. A társulatában megbecsülik, ám ahogy az lenni szokott (és már itt előtör a a darabon végig vonuló aktualitás), a politikai nézetkülönbségek minden kapcsolatot megrontanak. Vészterhes időket élnek meg a szereplők, a látszólag liberális, kissé bal oldalra húzó látásmód, ami az akkori német társadalmat és így Höfgent is jellemzi, jelenetről jelenetre borul át a jobb oldalra. Hendrik szinte észbe sem kap, és a kommunista népszínházból a náci párt csicskájává alakul át, miközben minden igyekezete ellenére, barátai sorra hullanak ki mellőle.
Stohl András, azt hiszem igazi jutalomjátékot kapott a címszereppel. Nem egy előadásban láthattuk, sokoldalú színész, talán pont ezért is volt tökéletes erre a feladatra. Hatalmas energiákat mozgatott meg a színpadon, és első perctől az utolsóig, szinte állandóan jelen volt a színen, így nem kis megmérettetés elé állították, de kétségtelenül helytállt. A józan ész és néhány erkölcsi morállal foglalkozó könyv is minden bizonnyal egyfajta negatív szereplőként írná le Stohl karakterét. Mondhatnánk rá, hogy köpönyegforgató, hogy csak a maga boldogulását keresi és semmi, senki mással nem törődik. Lenne is benne némi igazság, ám mikor már éppen vádló gondolataim támadtak volna, tett egy gesztust, mondott egy mondatot, vagy csak egyszerűen úgy nézett, hogy ha nem is oldottam fel teljesen bűnei alól, de megértettem, hogy miért teszi azt, amit. Ő képes volt megmutatni az embert a színész mögött, és ez bizony nagy dolog.
Persze nem mehetünk el szó nélkül a többiek mellett sem. Alföldi szinte az egész társulatot megmozgatta a színpadon. Ott volt például a rideg, némileg tipizált náci tábornagy szerepében László Zsolt, aki kifinomult távolságtartással és precíz kegyetlenséggel játszadozott az emberek életével. Udvaros Dorottya, Bánfalvi Eszter és Radnay Csilla vérbeli nőként jelennek meg a színpadon, és bár mind nagyon más karakterrel bírnak, mindegyikük képes elcsábítani, nem csak Stohl Höfgenjét, de a nézőket is. A német társulat tagjai: Makranczi Zalán, Nagy Zsolt, Szatory Dávid, Mészáros Piroska, Nagy Mari, Murányi Tünde, Fehér Tibor, Söptei Andrea és élükön igazgatóként Gáspár Sándor. Mind, egytől egyig karakterek, sorsok. Zsidók, kommunisták, nácik, naivák és dívák, gondolkodó, érző emberek.
Alföldi Róbert még egy utolsó, igen kemény leckét tanít meg a nézőknek. Lehet, hogy a történet az 1930-as években játszódik, lehet, hogy a helyszín Németország, és a szereplői sem magyarok, de ahogy azt már megszokhattuk, minden darabnak van aktualitása. A Mephistonak hatványozottan.
Sokan kétségbe vonták, hogy vajon érdemes-e alig másfél hónapra színpadra vinni egy új, ráadásul ilyen nagy volumenű darabot. Én csak annyit felelnék erre: Igen, érdemes!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése