"...nem értem, miért kellett volna feláldozni a feszültséget, az élet és emberszerűséget a tiszteletteljes dögunalom oltárán..." - Interjú Radnay Csillával

Radnay  Csilla 2007-ben végzett a Színház és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán. A kezdetekben több színházban megfordult, majd 2009-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött. A közönség számos szerepmegformálására emlékezhet, legutóbb István feleségét, Gizellát alakította az I.K.3.0. című előadásban. POSZT különdíjas és Junior Prima díjas színésznő. Az idei évadtól a Székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatát erősíti. 

Mi ösztönzött arra, hogy színésznő legyél?
Hát biztos valami titkos exhibíció, vagy nem tudom (nevet). Egyszer még gyerekkoromban valahogy teljesen indifferens pillanatban azt mondtam a szüleimnek, hogy én színész leszek. Akkor ez annyiban is maradt. Aztán a gimiben kapott el újra ez a gondolat, amikor bekerültem egy diák színjátszó körbe. Akkor azt nagyon megszerettem és onnantól nem nagyon volt kérdés, hogy ez az, ami érdekel.

Először a zene volt előtérben és utána a színészet?
Először a zene volt, az már a gyerekkori zongoratanulással és a hegedűtanulással elindult. Kiderült, hogy csípőből nagyon élvezem. Előbb volt a zene és az alakult át zenés színészetté.

Bemutatkozott "Alföldi színháza" - Könyvbemutatón jártunk

Múlt héten az Átrium Film-Színházban mutatkozott be először Csáki Judit kötete, az Alföldi színháza - Öt nemzeti év című kiadvány. Alföldi Róbert szerint vicces, hogy pont ő van a borítón, mert ez a könyv nem csak róla szól. Csáki Judit elmondta, őt csupán annyira érdekelte maga Alföldi, amennyiben a Nemzeti Színház elmúlt öt évéhez kapcsolódik. Rövid beszámoló a dedikálással egybekötött könyvbemutatóról.

Az Átrium előtere már jóval kezdés előtt megtelt. Az utcáig értek az autogramkérők kígyózó sorai. Úgy tűnt, Alföldi jó kedvében van, kedvesen mosolygott, minden vásárlóval váltott pár szót. Habár a könyvben elvileg nem ő a lényeg, azért valljuk be, a legtöbb érdeklődő miatta érkezett. Nem véletlenül nevezték el a kötetet Alföldi színházának, hiszen az ő személyisége nem csupán a színházat lengte be, lassan az egész ország róla beszél (ismét), gondoljunk csak a hatalmas indulatokat kiváltott István, a királyra.

Mert a színész is csak ember - Mephisto ajánló

Az utolsó premier, egy szíven ütő végjáték, még egy utolsó tanulság. Ezekkel jellemezhetném leginkább a Nemzeti Színház idei (utolsó Alföldi Róbert vezette) évadjának bemutatóját. Óhatatlanul is körüllengte gyakorlatilag az egész színházat ez az érzés. 

Amíg a művészbüfében vártunk, hogy bemehessünk a nézőtérre, láttam, hogy nem csak az új előadás szereplői vannak jelen, hanem gyakorlatilag mindenki. Minden egyes művész, aki ebben az 5 évben idetartozott. Tudtam, hogy aki aznap nem is lép színpadra előttünk, ott fog ülni a nézőtéren. Mert ez a vége a történetnek. Igazam lett.

Hamlettől nem lehet szabadulni

Nemrégiben volt szerencsém megnézni a Nemzeti Színház leköszönő igazgatója, Alföldi Róbert által rendezett Hamletet Szabó Kimmel Tamással a főszerepben. Mivel a darabot játszó színészek jó része jelen állás szerint nem marad a színháznál, ezért jogos lehet a kérdés: Miért is írjak egy kifutó darabról? Hiszen a Hamlet júniusi időpontjaira jegyet venni már szinte lehetetlen. Mégsem mehetünk el szó nélkül emellett az előadás mellett. Megérdemli, hogy beszéljünk róla, akár szavakkal, képekkel, véleményekkel életben tartsuk a szellemét. Mert húsbavágó, nagyon aktuális, megrendítő és sokkoló, a szavak jó értelmében. 

Forrás: www.fidelio.hu

* Az előadás részletesen kerül bemutatásra, ezért aki tudja, hogy biztosan megnézi még a közeljövőben, és nem szereti a spoilereket, annak a darab megtekintése után ajánlom a cikk elolvasását.

Talán nem mondok azzal újdonságot, hogy Alföldi Róbert ezúttal is különleges díszletben, modern jelmezben és friss fordítású szöveggel játszatja színészeit. Ez rá jellemző. Szerencsére. Mondhatni az előadás legnagyobb erőssége az atmoszférateremtés. Belépünk a színházba a zsöllye bejáraton át, és mit látunk? Szemeteszsáknak, hullazsáknak beillő fekete leplek takarják a nézőteret, szemét mindenhol. Mi, nézők kénytelek vagyunk a színpadra ülni, ezzel is jelezve, hogy itt kereszttűzben leszünk. Mi vagyunk a néma szereplők, akik megélnek mindent, de nincs beleszólásuk az eseményekbe. Mi vagyunk a tanúk.

Amphitryon, avagy egy újabb isteni színjáték

Az egyszerű vonások rejtik a legnagyobb bonyodalmakat. A díszlet, a jelmezek, a kellékek, minden a minimalizmust tükrözi, mégis a játék, a szöveg, a színészek valós emberi drámákat jelenítenek meg, helyenként különc humorba burkolva.

Az ember általában fennkölt érzésekkel indul meg a Nemzeti Színházba előadást nézni. Bennem legalábbis van ilyen. Aztán valahogy mindig úgy távozom, hogy a pátosziság átalakul egy rendkívül erős tanulsággá. Minden előadás tanít. Van, amelyik megmutatja a helyes utat, van, amelyik egyszerűen az ember képébe vágja, hogy mit csinál rosszul, és akad, amelyik bennünk hagyja a motoszkáló érzést, hogy valami nem stimmel. Az Amphitryonról nehéz meghatározni, hogy melyik. Egy erősebb hatalom játékáról és esendőségéről szól. Arról, hogy az istenek is valahol csak emberek, pusztán istenien játsszák ezt a kemény meccset, amit mi életnek hívunk.

"...Ez az én utam, nincs mese. Beledöglök, hogyha nem lehetek színész..." - Interjú Fehér Tiborral

Fehér Tibor nevét jól ismeri a Nemzeti Színház visszajáró közönsége. Minden idők talán legfiatalabb Bánk bánjával beszélgettünk a kezdetekről, a színész élet szépségeiről és árnyalatairól...

Miért pont a színház?

Már egész kicsi koromtól imádtam szerepelni. A nagypapám kiállított a homokdomb tetejére, hogy szavaljam el a „Talpra magyar”-t (Nemzeti dal), ami a kedvenc verse volt. Édesanyám pedig óvónő, imádtam mindig, ha olvasott, mondókákat, meséket tanított. Később persze jöttek a versmondó versenyek, kisebb-nagyobb sikerekkel. Mikor nagyobb lettem, a Buzogány Béla vezette színjátszó kör miatt a nagykállói Korányi Frigyes Gimnáziumban végeztem, majd onnan már adta magát a Színművészeti Egyetem. Valahogy mindig ott lebegett körülöttem, bennem. Szerintem ez volt mindig is az én utam. Például, vidéki iskolásként gyakran jártunk fel Pestre színházba. Bár maga a műfaj nem az én világom volt, de amikor az Elisabeth-et néztük, éreztem, ahogy forr a lelkem, kiszakad a szívem és megőrülök, hogy tétlenül ott ülök és nézek egy ilyen remek dolgot, holott szívem szerint kiugranék a székből és rohannék föl a színpadra. Csak, hogy ott lehessek. Éppen ezért végigszenvedtem azt az előadást. Emlékszem, hogy nagyon tetszett, de borzasztó volt végignézni. Megfogalmazódott bennem, hogy ez az én utam, nincs mese. Beledöglök, hogyha nem lehetek színész. Akár felmosom a színpadot is, csak ott állhassak rajta. Egyébként a mai napig különleges kapcsolatom van a színpaddal. Olyan, mint egy igazán jó kapcsolat egy barátnővel. Ha te hálás vagy, dolgozol, és megteszel érte mindent, akkor ugyan úgy ő is hálás lesz neked, és segít. Plusz megkérem  Frici bácsit (Hollósi Frigyes - szerk.), a „Papát”, hogy figyeljen oda ma rám.