Lóverseny a színházban - Anna Karenina kritika

Forrás: http://www.annakareninamovie.co.uk/

Anna Karenina történetét sokan és sokféleképp feldolgozták már. Joe Wright Hollywood nagyágyúival, Keira Knightley-val, Jude Law-val és Aaron Taylor-Johnsonnal felszerelkezve kívánt ismét egy réteget hozzáadni Tolsztoj klasszikusához, de azt kell, hogy mondjuk, inkább elvett belőle. 

A legfrissebb Anna Karenina adaptációt az a Joe Wright jegyzi, aki többek között a Büszkeség és Balítélettel (2005) és a Vágy és vezekléssel (2007) már bizonyította, hogy ért a kosztümös drámák rendezéséhez. Ahogyan az említett művekben, úgy az Anna Kareninában is az angolok üdvöskéjére, Keira Knightley-ra bízta az erős akaratú, szenvedélyes főhős szerepét. Sokan azzal vádolták Knightley-t, hogy nem elég kifinomult Elizabeth Bennettet alakított a 2005-ös Jane Austen klasszikusban, Anna Karenina eljátszásához pedig túl fiatalnak találták. Knightley azonban teszi a dolgát, jól hozza a józan esze és az érzelmei között vergődő Annát, a film mégsem működik.

Joe Wright a 19. századi orosz felsőosztályt remekül jellemzi színházi díszletek között játszódó filmjében. Az elképzelés ötletes, hiszen az Annát elítélő, álszent társadalom olyan árgus szemekkel figyeli a nő minden mozdulatát, mintha színházi előadást néznének. A darab végén természetesen a véleményüket is kifejezik, ami korántsem taps, sokkal inkább lenéző megvetés. Az ötlet tehát eredeti, ennek ellenére mégsem elsöprő katarzis a végeredmény. Sokszor az az érzésünk, hogy beszorult a falak közé a film, holott a színház szerepe  a szűk tér kitágítása, a jelen idejű élmény felnagyítása és sokszorosítása. A látvány, amely pazar ugyan, sokkal inkább célja, mint eszköze lesz így a filmnek, hátráltatva a néző bevonódását. A jelmezek viszont csodásak, az aláfestő zene is telitalálat.

Az Anna Karenina legnagyobb hibája mégsem a kivitelezés, hanem a történetvezetés. Egy olyan Annát látunk, aki a kezdetektől fogva érzi, hogy sorsa rosszra fordul. Szinte mindennel és mindenkivel dacolva halad a saját szakadéka felé, a segítő szándékot félreértelmezi, az őt szerető férfiakat eltaszítja magától. Karenin, Vronszkij, de még Szerjozsa, Anna fia is csupán szemlélői a nő haláltáncának. Korábbi filmélményemet (1997 - Anna Karenina) és színházi élményeimet (Madách Színház - Anna Karenina) ehhez a 2012-es filmhez hasonlítva azt kell, hogy mondjam, ez a végzetesség és véglegesség nagyon rányomja a hangulatát az egész alkotásra. Persze, azt éreznünk kell, hogy nem lesz jó vége Anna és a gróf viszonyának, hiszen a korabeli Oroszországban egy, a férjét nyíltan megcsaló nő bűnösnek számított. Azt viszont engednie kellene a rendezésnek, hogy lássuk, Anna maga döntött, a lépéseinek súlya van, nem csupán a sötétség felé táncoló báb.

Mindez nem feltétlenül róható csupán a rendező nyakába, hiszen a forgatókönyv, a dialógusok sokkal lágyabb férfi figurákat, és kevésbé sokszínű Annát engednek láttatni, mint azt megszokhattuk. Emlékeim szerint Karenin habár megbocsátó, keresztény férfi, mégis mutatnia kellene a vasakarat jeleit, hiszen nem engedi Annának, hogy lássa a fiát, valamint a válást is megtagadja tőle. Jude Law Kareninjét maximum abban a jelenetben tudjuk elítélni, ahol saját akaratáról lemondva engedi meg Lidia Ivanovna grófnőnek, hogy telebeszélje a fejét. Ezen kívül végig megértő, kedves és lágy férfi, ő lesz a történet abszolút pozitív hőse. Vronszkijt hiába mutatják lokálban alkoholt fogyasztva, mégsem lesz az a vad, szenvedélyes, öntörvényű férfi, akiből kinézzük, hogy képes mindenáron megszerezni magának egy férjes asszonyt. Főleg a film vége felé látjuk, hogy mennyire óvja Annát a megszégyenüléstől, a nő lázas képzelgéseiben azonban nem hisz neki és azt gondolja, már mást szeret. Bár ebben a filmben nem látjuk őt Anna halála után, Sean Bean Vronszkij grófja teljesen összetörik az 1997-es feldolgozásban. Talán pont ezt hiányzik Joe Wright filmjéből, a valódi, mély, szaggató érzelmek.

Nem szeretném azt állítani, hogy teljességgel rossz irányba ment a film. Vannak egészen jó pillanatok is, például anya és fia beszélgetései, vagy Anna szülés utáni rosszullétekor a Karenin vállán síró Vronszkij nyomorúsága. A regényt már régen olvastam, ezért most ahhoz nem szeretném hasonlítani ezt az alkotást. Azt viszont elmondhatom, az irodalom, a színház és Anna történetének kedvelői mindenképp egy új megközelítéssel  - ha nem is katartikus élménnyel - gazdagodnak, ha megnézik ezt a filmet. Aki először szeretné átélni Anna Karenina tragédiáját, annak viszont mindenképp az 1997-es filmet ajánlom Sophie Marceau és Sean Bean főszereplésével, vagy a Madách Színházban látható Anna Karenina musical operát Polyák Lillával a címszerepben.

További képek és tartalmak: http://www.annakareninamovie.co.uk/