Fehér Tibor nevét jól ismeri a Nemzeti Színház visszajáró közönsége. Minden idők talán legfiatalabb Bánk bánjával beszélgettünk a kezdetekről, a színész élet szépségeiről és árnyalatairól...
Miért pont a színház?
Már egész kicsi koromtól imádtam
szerepelni. A nagypapám kiállított a homokdomb tetejére, hogy szavaljam el a „Talpra magyar”-t (Nemzeti dal), ami a
kedvenc verse volt. Édesanyám pedig óvónő, imádtam mindig, ha olvasott,
mondókákat, meséket tanított. Később persze jöttek a versmondó versenyek,
kisebb-nagyobb sikerekkel. Mikor nagyobb lettem, a Buzogány Béla vezette színjátszó kör miatt a nagykállói Korányi Frigyes Gimnáziumban végeztem,
majd onnan már adta magát a Színművészeti
Egyetem. Valahogy mindig ott lebegett körülöttem, bennem. Szerintem ez volt
mindig is az én utam. Például, vidéki iskolásként gyakran jártunk fel Pestre
színházba. Bár maga a műfaj nem az én világom volt, de amikor az Elisabeth-et néztük, éreztem, ahogy forr
a lelkem, kiszakad a szívem és megőrülök, hogy tétlenül ott ülök és nézek egy
ilyen remek dolgot, holott szívem szerint kiugranék a székből és rohannék föl a
színpadra. Csak, hogy ott lehessek. Éppen ezért végigszenvedtem azt az előadást.
Emlékszem, hogy nagyon tetszett, de borzasztó volt végignézni. Megfogalmazódott
bennem, hogy ez az én utam, nincs mese. Beledöglök, hogyha nem lehetek színész.
Akár felmosom a színpadot is, csak ott állhassak rajta. Egyébként a mai napig
különleges kapcsolatom van a színpaddal. Olyan, mint egy igazán jó kapcsolat
egy barátnővel. Ha te hálás vagy, dolgozol, és megteszel érte mindent, akkor
ugyan úgy ő is hálás lesz neked, és segít. Plusz megkérem Frici
bácsit (Hollósi Frigyes - szerk.), a „Papát”,
hogy figyeljen oda ma rám.
